Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

12. fejezet

Reggel fáradtan keltem fel az ágyamból, és indultam a fürdőbe elkészülni az elkövetkező napra. Miután végeztem, komótosan sétáltam ki a konyhába valami reggeli után kutatva. Végül a konyhaszekrényből kivéve a hozzávalókat, egy egyszerű zabkását készítettem magamnak, amit az asztalnál ülve majszolgattam, még mindig kissé álmosan.

Anyám körülöttem való nyüzsgését észre sem véve ettem tovább a reggelimet. Miután elkészült, gyorsan tudatta velem, hogy hova tette az ebédemet, majd egy gyors puszi után rohant is dolgozni. Én csak ráérősen mosogattam el a használt tányéromat, tekintve, hogy jóval előbb felkeltem, mint az szükséges lett volna.

A reggeli nyomait elrakva indultam vissza a szobámba, és szedtem össze a cuccaimat, majd jobb ötlet híján úgy döntöttem, hogy akkor hamarabb elindulok iskolába.

Kiérve az utcára, csak egy szál pulcsit vettem magamra, mert ilyen korán még kicsit hűvösebb szokott lenni. Bár napközben már az idő egyre melegebb, a reggelek azért még becsapósak, nem egyszer öltöztem már alul, és fagytam szét a reggeli séta alatt.

Fülembe fülest dugva indultam meg az iskola felé, hogy addig is elüssem valamivel az időt. Unottan bambultam ki a fejemből belemerülve a zenébe, amit éppen bedobott a randomra állított zenelejátszóm, amikor is valami folytonos ismétlődő tompa hangra nem lettem figyelmes. Kíváncsian vettem ki az egyik fülemből a fülhallgatómat, majd álltam meg, mikor realizáltam, hogy valaki az én nevemet mondja szüntelenül. Érdeklődve fordultam körbe, mikor is észrevettem a felém haladó Osamut.

- Osamu-san! Jó reggelt! – köszöntöttem meglepetten az engem időközben beérő srácot – Hát te? Hogyhogy ilyen korán jössz? – kérdeztem, miközben lassan sétáltam tovább, ő pedig engem követve jött mellettem.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. – mondta – Én általában ilyenkor megyek suliba.

- Óóó! – mondtam csodálkozva – Ezt nem is tudtam. – nevettem el magam kínosan – Ma kivételesen hamarabb keltem, és nem akartam otthon ülni tétlenül, ezért indultam el korábban. – magyaráztam a mellettem lépegetőnek.

Az ezek után ránk telepedő kínos csendet egy kérdéssel törtem meg:

- Amúgy Atsumu-san hogyhogy nincs veled? Azt hittem együtt jöttök iskolába. – kérdeztem őszinte kíváncsisággal a hangomban.

- Tsumu mindig visszaalszik, így otthon szoktam hagyni. – magyarázta közönyösen – Persze van, hogy egy kicsit később mint én, de azért felkel, és akkor utánam siet. De úgy látszik a mai nem azon napok közé tartozik. – mondta, mire finoman elnevettem magam.

- Képzeld (T/N) -san – kezdett bele Osamu, miközben egymás mellett sétáltunk tovább – Betettek a kezdő csapatba. – mondta büszkén mosolyogva.

- Tényleg? Nagyon gratulálok! – mondtam egy nagy mosollyal az arcomon – Milyen poszton játszol? – kérdeztem érdeklődve.

- Szélső ütő – magyarázta – Atsumu pedig feladó. – mondta, mire halványan elmosolyodtam.

- Kicsiként is az szeretett volna lenni. – mondtam nosztalgikusan.

- Hát, nem sokat változott azóta. – vonta meg a vállát Osamu, majd elcsöndesedett – Lesz hétvégén egy edzőmeccsünk az egyik közeli iskolával. – közölte végül a rövidebb hallgatás után hirtelen megállva. Én csak meglepve fordultam vissza a tőlem lemaradt fiúhoz, hogy úgy válaszoljak neki.

- Az nagyon jó. – mondtam mosolyogva.

- Szeretném, ha eljönnél. – közölte egy kis bizonytalansággal a hangjában.

- Nagyon szívesen elmegyek! – válaszoltam jókedvre derülve, mire Osamu is egy apró mosollyal a szája sarkában sétált visszamellém, hogy együtt induljunk tovább suliba.

*

Délután az izgatottságtól alig figyelve ültem végig a felzárkóztatót, és tartottam meg Atsumunak a korrepetálást. Gratulálni akartam neki a feladó posztért, és el akartam neki újságolni, hogy megnézem a meccsüket szombaton. Bár nem voltam benne biztos, hogy a kapcsolatunk van annyira jó és közvetlen, hogy így lerohanjam az örömömmel, de ez akkor nem igazán érdekelt.

Miután végeztünk és már a cuccunkat pakoltuk, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy beszéljek Atsumuval.

- Képzeld Atsumu-san... - kezdtem bele, amivel magamra vontam a pakoló fiú figyelmét – Reggel összefutottam Osamu-sannal, és beszélgettünk... - meséltem, mire csak felhúzta a fél szemöldökét. Közben végezve a pakolással indultunk ki a könyvtárból. – És mesélte, hogy mindkettőtöket beállítottak a kezdő csapatba! Nagyon gratulálok hozzá. – mondtam mosolyogva. Atsumu csak döbbent csöndben sétált mellettem – Azt is mesélte, hogy te vagy a feladó. Gondolhattam volna, hogy az leszel, kis korunkban is mindig a feladókról áradoztál, miután elkezdtetek röpizni. – csacsogtam tovább a mellettem lévőnek.

- Nem hittem, hogy emlékszel ezekre... - motyogta halkan, mire kissé sértődötten néztem rá.

- Már hogy ne emlékeznék ezekre? – kérdeztem vissza számonkérőn. – De ezt félretéve... - mondtam, kicsit visszavéve a lendületből folytattam a reggeli beszélgetésből levő információk megosztását – Osamu-san azt is mondta, hogy lesz edzőmeccsetek szombaton, szóval meg tudlak majd nézni titeket, hogy játszotok. – mondtam derülten, nem számítva Atsumu reakciójára.

- Ne gyere. – jelentette ki elutasítóan. Értetlenkedve néztem rá, nem értve, hogy mi akadálya lenne az elmenetelemnek.

- De én szeretnék menni. – válaszoltam zavartan.

- Inkább ne. – mondta ellenségesen, majd az iskolakapunál hirtelen megtorpant – Innen hazatalálsz, nem? – kérdezte flegmán, mire csak kábán bólintottam, teljesen összezavarodva.

Atsumu pedig minden szó nélkül hagyott ott a sulinál, teljes sokkban.