Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

7. fejezet

Másnap délután, bármiféle elvárás nélkül, minden mindegy alapon léptem be az iskola könyvtárának ajtaján. Illedelmesen köszöntem egy meghajlás keretében az asztalánál ülő könyvtáros néninek, aki egy apró biccentéssel adta tudtomra, hogy észrevette jövetelemet. 

A rajtam kívül még néhány itt tanuló diák között végigosonva hátramentem a könyvtár legvégében, könyvespolcok takarásában lévő asztalhoz, és végül ott telepedtem le. Miután helyet foglaltam az órámra néztem, ellenőrizni az időt tekintve, hogy hamarabb érkeztem a könyvtárba, mint ahogy előző nap mondtam Osamunak.

Fogalmam sincs, hogy végül beszélt-e, és sikeresen meggyőzte testvérét a velem való találkozásra, én mindenesetre itt voltam, és vártam, hátha megjelenik. 

Időközben előkotorásztam a saját tanulnivalómat is, arra az eshetőségre, ha nem jön el - akkor majd a fennmaradó időmben itt fogok tanulni, és csak azután megyek haza. 

Azért egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy biztos jó ötlet volt-e a leghátsó asztalhoz jönni, de végül elhessegettem ezt a gondolatot, úgy voltam vele, ha tényleg eljön, akkor idáig csak el tud még vánszorogni. 

Végül egy fél óra plusz várakozás után kissé letörten tettem le az addig olvasott könyvemet - ugyanis ennyi időt számoltam Atsumu átöltözésére, és ideérkezésére abban az esetben, ha nagyon lassan, de mégis idejön. Elővéve a jegyzetfüzetemet néztem át, hogy milyen feladataim maradtak a nap végére, amikor is valami zsivajra lettem figyelmes a könyvtár elejéből.

- De nem akarok jönniii... - hallottam egy halk siránkozó hangot. Sejtve, hogy ki lehet a hang gazdája álltam fel az asztaltól becsukva a füzetemet, és indultam el a könyvespolcok között a hangok irányába. 

A polcok takarásából kiérve meg is láthattam a zaj forrásait: a Miya ikrek a nyitott ajtó előtti veszekedésének következményei voltak.

- Nem érdekel, hogy nem akarod, anya is megmondta, hogy javítanod kell matekból! - hördült rá testvérére Osamu - Alsó középben is majdnem megbuktál! - mondta, majd egyszerűen belökte Atsumut a könyvtárba, és rázárta az ajtót. 

A közelben lévők mind értetlenül bámultak az imént érkezettre, aki egy apróbb meghajlás keretében köszönt a könyvtárosnőnek, bocsánatot kérve az okozott zavargásért. Mikor láttam, hogy észrevett, egy szó nélkül indultam vissza az asztalhoz, ahova lepakoltam, mutatva neki merre tervezem folytatni a továbbiakban, míg magamban csak reménykedtem, hogy tényleg jön utánam. 

Atsumu, mint akinek a fogát húzzák ült le a velem szemben lévő székre, és tette le maga mellé táskáját. 

- Rendben... - kezdtem bele, miközben a matek felszerelésem után kutattam a hátizsákomban. - Ti hol tartotok az anyagból? Nem hiszem, hogy olyan nagy különbségek lennének, de inkább onnan vegyük át, ahol ti tartotok. - kezdtem bele a magyarázásba. Atsumu kérdésemre csak elővette a saját könyvét, és belelapozva kikereste a legutóbbi órájuk anyagát, és az orrom alá dugta. 

Én csak néztem magam elé, az odatartott könyvre. Ha végig így fog viselkedni, az nagyon nem lesz jó.

- Esetleg a füzeti jegyzetedet is megmutatnád? - kérdeztem kelletlenül, az előttem hanyagul ülő tanulótársamat.

- Nem szoktam jegyzetelni. - jelentette ki teljes közönnyel egy nemtörődöm vállvonás kíséretében. Reakciójára csak egy mélyet sóhajtottam magam nyugtatása érdekében, és figyelmen kívül hagyva Atsumu viselkedését próbáltam valamilyen úton-módon megértetni vele az matematika tananyagot.

A közös tanulás végül jobban alakult, mint azt vártam. Elmagyaráztam Atsumunak a módszereket, átismételtük a feladatokat, amiket vettek az órákon, és végül a házi feladatot is sikerült megoldania. Bár látszott rajta, hogy minél jobban kerüli a velem való kommunikációt, az ellenszenvből lényegesen visszavett erre a pár órára, amikor is kizárólag csak tanultunk. 

Ez persze mind szép és jó volt, de muszáj voltam megtörnöm az óra végén a már egészen idilli hatást keltő helyzetet egy kérdéssel, ami azóta, hogy újra találkoztunk foglalkoztatott.

- Mondd Atsumu... - néztem kérdőn az előttem csendben pakoló fiúra - Mégis mit tettem, hogy ennyire haragszol rám? - kérdeztem halkan, nem tudva milyen válaszra számítsak. Az előttem álló a kérdésemre felnézett a táskájából, és egyenesen a szemembe nézett.

- Mit nem? - kérdezett vissza, majd vállára vetve a hátizsákját indult ki a könyvtárból, magamra hagyva a válaszától felmerülő, megsokszorozódott kérdéseimmel.

Egy ideig szótlanul néztem távolodó alakját, majd az utána maradt könyvespolcok bámulásából feleszmélve kezdtem el összeszedelődzködni. 

Nem nagyon értettem, hogy mire akart ezzel utalni. Mit nem tettem? Sok mindent. Sok mindent nem tettem meg, amit akartam, amit kellett volna, de volt egy sanda gyanúm, hogy Atsumu nem a beteljesületlen álmaimra gondolt.

Akkor mégis mire? - tettem fel magamban a kérdést, végigsétálva a késői óra miatt már félhomályos folyósókon. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy mennyire elszaladt az idő, és hogy már egészen besötétedett. 

Az iskolakapuhoz közeledve azonban egy ott ácsorgó alak sziluettjét vettem észre. Először megrémültem, és egyből rosszra gondoltam, hogy biztos valami rablógyilkos, vagy hasonló. Persze tudtam, hogy csak túlgondolom az egészet, mégis félve haladtam tovább a kapu felé. Odaérve az ott strázsáló ember mellé azonban minden képzelgésem hamisnak bizonyult - mivel csak Atsumu álldogált egymagában az iskola előtt. Miután észrevette, hogy végeztem, odajött hozzám, mint aki csak rám várt egészeddig a kapuban.

- Hazakísérlek. - jelentette ki tárgyilagosan, mire szkeptikusan felhúztam a fél szemöldökömet - Késő van, és besötétedett. - magyarázta.

- Látom, azért az úriember nem veszett ki belőled... - vetettem oda neki csípősen, ha ő is lehet néha goromba, akkor én is alapon. Megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva indult el a sötét utcákon, és én - jobb választás híján - vele tartottam, tekintve, hogy nem akartam egyedül hazamenni a sötétben. 

És bármennyire is viselkedtem vele egy kicsit undokul az előbb, és bármennyire is volt ő is bunkó énvelem, mégis egy óvatos mosollyal az ajkaimon követtem a sötét utcákon végigvezető srácot.