Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

14. fejezet

Atsumu elütötte a labdát, ami repült egészen a hálóig, és amikor már azt hittem volna, hogy átrepül... a labda beleütközött a hálóba.

A meglepettségtől ledermedve bámultam a pár pillanatig elnémult játékosokra. Míg ez a kis idő a másik csapat számára nem jelentett semmit, addig az Inarizaki csapata teljesen lesokkolva állt. S bár a pillanat elillant, és mindenki belerázódott a játékba, Atsumu valahogy mégis olyan megtörten állt a pályán... olyan elveszetten.

Testvére és csapattársai bíztatására a feladó visszaállt a helyére, megnyugtatták, hogy nem nagy dolog ez a szerva, de valami mégsem tűnt okénak a fiúnál.

A meccs folytatódott, a csapat meg próbálkozott felzárkózni, de ma valahogy nem voltak formában. Nem értettem, a játékosaink jók voltak, a támadások is sikerültek, mégis valami mintha folyamatosan leépítette volna a csapatjátékot. A labdák egyre gyakrabban mentek félre, a fogadások nem úgy sikerültek, a labda folyton a mi térfelünkön esett le.

Csak kétségbeesetten néztem a lent küzdő fiúkat, akik egyre jobban feszültek be a sikertelen próbálkozásoktól. A hibákat egyre kevésbé tolerálták, hallottam ahogy egyre többet kiabálnak idegességükben és a labda elérése érdekében. Teljesen szétestek.

Szettpontnál pedig ismét elvesztettük a pontot, ezáltal a szettet is. Csalódottan mentek le a röpi csapat tagjai a pályáról, egy rövidebb szünetre és taktikai megbeszélésre a két játszma között.

Szemeim önkéntelenül is a szőke feladót keresték, aki lehajtott fejjel ült a pálya melletti padon, nem is figyelve a körülötte lévők beszélgetését. Aggódva néztem Atsumura, hiszen a fiú is elég feszülten játszott a rontott szervája után az egész szett alatt. Reménykedtem, hogy sikerül túllépnie rajta, de sajnos kihatott az az egy rontás az egész teljesítményére.

Mikor az edző mondandója végéhez ért a csapat egyszerre bólintott végszóra, és ezáltal indultak is vissza a pályára, hogy elkezdjék a második játékot – a mostani jobb szereplés reményében.

Gondolom egy kicsit szíven ütötte őket az, hogy ennyire szétestek – de még ott volt a hit egy sikeresebb második szettben. Mindenki új erőre kapva tért vissza a meccsre, bízva abban, hogy az év első edzőmeccséről győztesen térnek vissza.

Egyetlen játékos volt, aki miatt nyugtalan voltam, és tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen: Atsumu látszólag lélekben teljesen máshol járt.

Folytatódott a játék, és bár a többi csapattag visszarázódni látszott, a szőke feladó még mindig nagyon szétszórtan viselkedett. A feladásai kiszámíthatatlanok és pontatlanok voltak, ezáltal ismét nőtt a feszült légkör a pályán állók között.

Feszülten néztem a második szett eseményeit, amikor is egy hirtelen sípszó zökkentett ki a meccs nézéséből. A röpi csapatunk edzője mellett egy másik játékos állt egy számtáblával a kezében. Az egyik játékost akarta lecserélni. Kíváncsian futtattam végig tekintetemet a pályán álló játékosokon, keresve a lecserélendő csapattagot.

A szám láttára szívem nagyot dobbant – a meglepettségtől és szomorúságtól egyaránt. Atsumu lehajtott fejjel sétált le a pályáról, annak szélén leváltva az érkező játékost. Csalódottan huppant le a padra, nem is figyelve a játék további eseményeire.

Ezután bár az Inarizaki csapata megpróbált felzárkózni az ellenfél csapathoz, nem sikerült megnyernünk a második szettet sem. A játékosok enyhe lehangoltsággal hajoltak meg egymás előtt a meccs végeztével, és indultak összepakolni a teremben.

Egy nagy sóhajtás keretében álltam fel a helyemről, és indultam le a pályához, hogy beszéljek egy kicsit a csapatban lévő barátaimmal. A lépcsőn leérve rögtön célba is vettem a pálya mellett pakolászó Hana-chant.

- Hahó! – köszöntem neki, miután odaértem hozzá.

- Szia! Remélem élvezted a meccset attól függetlenül is, hogy vesztettünk... - mondta egy kínos nevetés keretében, kezét zavartan a tarkójára téve legjobb barátnőm – Edzéseken sokkal jobbak szoktak lenni a srácok.

- Szerintem most sem voltak rosszak – mondtam vállat vonva – csak rossz napjuk volt.

- Vagy inkább egyvalakinek volt rossz napja. – hallottam meg Osamu hangját a hátam mögül, ahogy bekapcsolódott a beszélgetésünkbe – Tsumu egyáltalán nem hozta a formáját. – mondta látszólagos közönnyel a hangjában.

- Igen az igaz, hogy most Atsumu-san kifejezetten szét volt esve a játék közben... -morfondírozta Hana – Ezért is állította ki az edző. Úgy vélte, ha még tovább így fog rontani, akkor azzal nem csak a csapat teljesítményét, hanem a saját önbizalmát is jelentősen rombolja.

Osamu egyetértőn bólogatott Hana ténymegállapításán, majd felém fordult.

- Azért remélem ez nem vette el a kedved attól, hogy nekünk szurkolj. – mondta a szürke hajú. Kijelentésére csak jóízűen felnevettem.

- Sose szurkolnék másnak, csak nektek. – feleltem mosollyal az arcomon.

A jó légkört kissé megtörve kérdeztem rá a barátaimnál Atsumu hollétére, mivel sehol se találtam a takarító fiúk között a szőke feladót.

- Nem láttam a meccs vége óta. – mondta elgondolkodva Osamu, szintén nem tudva merre lehet ikertestvére.

- Én azt hiszem láttam elsietni még a pakolás előtt. – szúrta közbe Hana-chan – De azt már nem tudom merre lehet. - gondterhelten néztem barátaimra, aggódva Atsumu hogyléte felől. Féltem, hogy magát okolja a meccs kimenetele miatt.

- Elmegyek és megkeresem! – jelentettem ki, amivel megleptem az előttem állókat – Nektek úgyis pakolnotok kell. – vigyorodtam el, majd elindultam, hogy végigmenjek a pályán.

A takarító játékosok között nem találtam a keresett fiút, ezért a teremből vezető folyosón végigsétálva néztem be az öltözőkbe és mosdókba, de ott se találtam Atsumut. Töprengve mentem vissza a pályára, és sétáltam át azon, hogy kiérjek az udvarra. Már a feladás szélén álltam a keresésben, miközben egyre csüggedtebben sétáltam végig a tornaterem fala mentén.

Mikoris a következő sarkon befordulva meglepve pillantottam meg a fal mellett térdeit felhúzva kuporgó Atsumut.