Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

18. fejezet

Az régi, ismerős utcákon végighaladva egyre inkább elfogott a nosztalgikus érzés, arról az időkről, amikor még itt éltem. Bár a környék változott valamelyest mióta nem élek itt, egyes házakat felújítottak, valamint a közelben lévő park is kapott egy játszóteret a terület sok családos lakója miatt. Emlékszem anno, az ikrekkel mennyit jártunk ki abba a parka, kergetőztünk, mint az őrültek, bújócskáztunk és tanítottak a fiúk a röplabda különböző fortélyaira – amiket az iskolai szakkörön tanultak –, kisebb nagyobb sikerrel.

Befordulva egykori lakhelyünk utcájába, hamarosan el is értem a Miya házhoz. Mielőtt becsöngettem volna, egy keserű mosollyal az arcomon néztem hátra a szemben lévő épületre, amit egykor otthonomnak hívtam. Azóta nem jártam itt, hogy elköltöztem apukámmal, így egy kissé szívbemarkoló látvány volt visszatekinteni a régi házra, ahová nem tudtam többet visszatérni.

A kapuhoz visszafordulva épp csöngettem volna be, amikor észrevettem az ikrek anyukáját, Nishiko-sant, ahogy a bejárati ajtón kilépve siet a kerti kapu felé. A még mindig fiatalos nő meglepve vett észre ahogy álldogálok, majd amilyen nagy hévvel jött ki, olyan naggyal indult meg ismét felém.

- Uramatyám! – kiáltott fel önfeledt boldogsággal és döbbentséggel a hangjában – (T/N) drágám, hát tényleg te vagy az! – mondta, majd a kapun kilépve szoros ölelésbe vont, mintha csak el se mentem volna. Megszeppenve álltam az engem körülölelő karok között, mikor Nishiko-san elengedve tolt egy kicsit távolabb magától, hogy a szemembe nézhessen. – Osamu mondta, hogy átjössz, de mivel el kell mennem, így csak reménykedni tudtam abban, hogy sikerül találkoznunk! – lelkesedett tovább.

- Én is örülök, hogy újra találkozunk Nishiko-san! – mondtam a nő által tanúsított, rám is átragadó lelkesedéssel.

- Hány éve is nem láttalak? Nyolc? Hihetetlen mennyire telik az idő! – áradozott – És mennyire megcsinosodtál drágám! Jajj, hacsak az egyik fiam felesége lennél, már nem kellene aggódnom az unokák miatt! – magasztalt, aminek nagyságával egyenesen arányos mértékben lett egyre vörösebb az arcom – De persze amilyen a természete mindkettőnek, nem csodálkozom, ha inkább valami jólnevelt lurkóhoz mész hozzá! – nevette ki jóízűen saját fiait, én meg csak megmosolyogtam Nishiko-san bolondos megjegyzéseit. – Viszont ne haragudj, de mennem kell, be kell ugranom a munkahelyemre. – mondta, mielőtt bármit is válaszolhattam volna – Majd gyere át máskor is, és akkor csinálok sütit, és mesélek arról, hogy milyen hülyeségeket csináltak a fiúk kiskamaszként. – mondta zárásként, mire jóízűen elnevettem magam.

- Szívesen jövök bármikor. – válaszoltam az ikrek anyukájának, aki csak egy intéssel elköszönve sietett is a ház előtt parkoló autójához.

Mosollyal az arcomon néztem utána, és örültem a megállapításnak, hogy Nishiko-san mit sem változott az évek során. A távolodó kocsitól elfordulva indultam be a kertkapun, majd felnézve vettem észre az ajtófélfának dőlt Osamut.

- Hát te? – kérdeztem jókedvűen – Mióta állsz itt?

- Kikísértem anyát. – válaszolta, mire elnevettem magam. Arckifejezéséből ítélve hallott mindent, amiről anyjuk nekem áradozott – Gyere be! – mondta, majd őt követve léptem be az ajtón.

Miután levettem a cipőimet az előtérben, követtem Osamut a ház konyhájába, ahol megkínált üdítővel, amit elfogadva ültem le az asztalhoz. A hűvös italt megkapva a szürke hajú az előttem lévő székre telepedett, várva, hogy elmeséljem neki ittlétem okát. A kíváncsian hallgató fiúval lelkesen osztottam meg a nap elmúlt néhány eseményét, kiegészítve a szükséges információkkal – mint például, hogy az anyám egy ideje ezzel a Minoru nevű fazonnal randizik. A történet végén a beszélgetés kellemes hangulatától elragadtatva folytattuk tovább a csevegést Osamuval. Régi, vagy egészen friss vicces és szerencsétlen történeteinkkel bombáztuk a másikat, amik a mai szituáció komikusságának hála újra előjöttek. Teljesen belefeledkezve a fiúval való társalgásba, egyikünk se vette észre a helyiségbe belépő Atsumut, aki csak nem értve ittlétem okát, csodálkozó tekintettel mustrált engem.