Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

9. fejezet

Az iskolakezdés izgalmában telt első hónapok után a napok lassan kezdtek beállni az új kialakított ritmusukba.

Jártam a felzárkóztató órákra, majd volt, hogy Atsumu- sannak segítettem a korrepetálás keretében matekból.

Persze, a szőke srác nem nagyon könnyíti meg a dolgomat. Goromba modora nem sokat változott az első találkozásunk óta – bár vannak pillanatok, amikor felhagy a duzzogó viselkedésével, és ha nem is kedvesen, de legalább normális emberi lényként viselkedik velem is. A mai napig nem jöttem rá, hogy mégis miért haragszik rám.

Bár, lehet nem is akarom tudni.

Néha jobb tudatlanságban élni, abban a hitben, hogy jó ember vagy. Nem biztos, hogy tudni szeretném mennyire vagyok rossz ember az Ő szemszögéből. 

Nem hiszem azt, hogy hibátlan vagyok, aki sosem tett semmi rosszat. Visszagondolva az apámnál töltött időkre, arra, hogy ki voltam; csak csalódottság, és szánalom fog el saját magam iránt.

„Lehettem volna jobb. Csinálhattam volna másképp. Miért nem tettem meg?!" – eme három mondat által kialakított ördögi körbe szorulva emésztettem saját magamat évekig. Időnként még ma is attól tartok, hogy újra magával ragadnak.

Azért mára már lényegesen jobb. Hazaköltözésemmel úgy érzem ismét megtaláltam a helyemet a világban. Hana-chan barátsága, az új osztály, a régi, biztonságos környezet, valamint az ikrekkel való "egymásra találás" mind- mind olyan dologok, amiktől végre megint jól, – önmagamnak érzem magamat.

Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak szüntelenül a fejemben, miközben a kanapén fetrengve kapcsolgattam a tévé csatornák között, valami könnyű, nyugis műsor után kutatva.

A monoton nyomkodásból végül a hazaérkező anyám által csapott zaj zökkentett ki.

- Szia kislányom! – köszönt hangosan, miközben mindenestül becsörtetett, hogy puszit adjon.

- Anya, előbb vedd le a cipődet... - motyogtam lemondóan, tudva, akárhányszor is mondom el neki, előbb mindig hozzám jön be köszönni, és csak utána veszi le a cipőjét.

Anyukám, mint aki nem is hallott indult vissza az előszobába, hogy lepakoljon, mialatt én kikapcsoltam a tévét – mivel amúgy sem találtam semmi olyant, amit szívesen néztem volna. A kanapéról feltápászkodva megindultam utána, hogy segítsek neki bepakolni a dolgokat, amiket vásárolt.

- Milyen volt a napod? – kérdeztem rá a konyhába éppen belépő – mostmár cipőmentes – anyámat.

- Képzeld, találkoztam Nishiko-sannal a boltban. – mesélte.

- Az ikrek anyukájával?

- Igen, sajnos miután átköltöztem ide, én se nagyon találkoztam velük, szóval most jó érzés volt ismét beszélgetni. – újságolta egy boldog mosollyal az arcán – Jajj, tényleg, megköszönte, hogy segítesz Atsumu-sannak a matekban. Nem is tudtam, hogy Ő az, akit korrepetálnod kell! – nézett rám elképedve és kissé sértetten, hogy nem említettem meg neki ezt az infót.

- Ja, igen, el is felejtettem mondani – mentegetőztem szórakozottan - Amúgy, mi volt a délutáni randiddal? – tereltem a témát, miközben pakoltam be a hűtőbe.

- Szerintem jól sikerült... – válaszolta, majd befejezve a pakolást indult el a szobájába, a témát ezzel lezártnak tekintve.

Mikor visszaköltöztem mesélte, hogy nem sokkal ezelőtt kezdett el találkozgatni egy férfival, akivel a munkahelyén ismerkedtek meg. Akkoriban nagyon izgatott voltam amiatt, hogy végre anyám is talált valakit számára. Persze, ahogy telt az idő egyre jobban kezdtem aggódni amiatt, hogy mégis milyen ember lehet anyám randipartnere – tekintve, hogy nekem homályos és kitérő utalgatásokon kívül nem nagyon mondott róla semmit.

Szomorúan néztem magam elé, félve a tudattól, hogy azért nem mond nekem semmit, mert nem bízik bennem, vagy nem gondol elég érettnek a megosztásához.

Végül – magamat megmakacsolva – indultam el utána, és hezitálás nélkül nyitottam be a szobájába, azzal a szándékkal, hogy rákérdezek erre.

- Anya... - mondtam, miközben beléptem a szobába. Óvatosan odalépkedtem az asztalához, ahol a laptopján éppen valamit böngészett. Odaérve leültem az ágyának a szélére, és úgy kezdtem bele – Anya, miért nem beszélsz a randijaidról? – kérdeztem rá, ezzel magamra vonva a figyelmét – Tudod, hogy nem zavar, hogy új pasival vagy! Én is szívesen találkoznék vele, hiszen már egy ideje találkozgattok, nem?

Kérdéseim hallatán anyukám felállt a székéből, és mellém átülve válaszolt.

- Tudom kislányom, nem is feltételeztem, hogy máshogy éreznél. – mondta mosolyogva – Csak féltelek. Azok után, amiket meséltél az apáddal töltött időkről és a mostohaanyádról, szeretnék meggyőződni, hogy nem csak nekem lesz megfelelő társ, de veletek is jó lesz.

Szótlanul meredtem az ölemben lévő kezeimre, mivel nem teljesen erre számítottam.

Apám új felesége sosem szeretett minket a húgommal, és Ő és a viselkedése évekig lelki terrorban tartott minket.

Ebből persze semmit sem említettünk édesanyánknak, aki ezeket utólagosan megtudva önmagát ostorozta, amiért ezt évekig hagyta így menni. Ezért is sikerült hazaköltöznöm. Mert végre kimondtam, hogy nem jó ott, és hogy vissza szeretnék jönni.

A meghatottságtól könnyes szemeimet törölgetve fordultam anyához, és öleltem meg őt.

- Tudom, hogy te sosem választanál rossz embert... - motyogtam – Köszönöm...