Vasárnap reggel komótosan sétáltam le a szobámból, egy szál pizsamában annak reményében, hogy találok valami ehetőt reggelire. A konyhába belépve rögtön a hűtőhöz indultam, amibe szinte belemászva kezdtem el keresgélni a reggeli elkészítéséhez szükséges alapanyagokat. Hétvége lévén úgy döntöttem, hogy anyukámat is meglepve gofrit csinálok, így a megfelelő alapanyagokkal a kezemben egyensúlyozva löktem be a hűtőajtót a csípőmmel.
Már épp nekiláttam volna a készítésének, amikoris meglepve vettem észre a konyhába belépő, sürgő – forgó édesanyámat. Csodálkozva néztem ahogy pakolászni kezd a helyiség különböző részein, a polcokon lévő edényeket katonás rendbe téve. A mosogatóban lévő pár koszos edényt pedig gyorsan betéve a mosogatógépbe nézett rám, szintén meghökkenve.
- Te meg mit csinálsz? – kérdezte döbbenten, miközben tekintetét a konyhapulton lévő, általam kipakolt összetevőkre vetette.
- Gofrit. – közöltem vele faarccal.
- Most? – tette fel a még hülyébb kérdést.
- Ha nem most, akkor mikor? – kérdeztem vissza értetlenül – Már elővettem hozzá mindent.
- De erre most nincs idő! – mondta enyhén feszülten – Nemsokára megérkezik Minoru!
- Ki? Miért? Mivan? – reagáltam egyből teljesen összezavarodva – Milyen Minoru? – kérdeztem vissza.
- Vele szoktam találkozgatni... - mondta anyám félszegen.
- Akkor Ő a pasid? – kiáltottam fel meglepetten – Várjunk, akkor átjön hozzánk? Be is mutatsz neki? – kérdeztem vissza izgatottan, reménykedve abban, hogy végre találkozhatok vele.
- Nem, még túl korai. – állított le édesanyám – Azt mondtam neki, hogy átmész a barátnődhöz. Szóval gyorsan kapj be valamit, és pakolj össze! Egyedül is el tudsz menni Hana-chanhoz. – utasította, miközben az előttem lévő gofri összetevőit egymás után pakolta vissza oda, ahonnan kivettem őket. Csalódottan sóhajtottam egyet amiért le kellett mondanom a finom reggeliről, majd egy almát és egy péksütit felkapva indultam vissza a szobámba, hogy felöltözzek és gyorsan összepakoljak néhány cuccot.
- Ha tudtad, hogy ez lesz, fel is kelthettél volna hamarabb, hogy ne kelljen ennyire sietni. – motyogtam még zárszónak, majd a konyhából kilépve siettem fel a szobámba.
Miután felkaptam magamra egy viszonylag laza öltözetet, anyám kiabált fel a hozzám, hogy siessek.
- Minoru írt, hogy pár perc és itt van! – kiáltotta, hangján pedig érezhető volt az idegessége.
A szoros időkorlát miatt nem is nagyon törődve azzal, hogy mit viszek magammal kaptam fel az egyik táskám, és söpörtem bele néhány dolgot az asztalomról. Vállamra véve a szatyrot rohantam le a lépcsőn, és azzal a lendülettel futottam is tovább az előszobába felvenni a cipőmet. Mikor végeztem még berohantam egy gyors puszit adni anyának, és sok szerencsét kívántam a randijához, majd kisiettem az ajtón.
Miután kiléptem az ajtón, meghallottam egy, az utcába bekanyarodó kocsi hangját.
- Ez lenne annak a pasinak a kocsija? – mondtam magamnak az egyre közeledő fekete autót nézve, majd ezzel a lendülettel elsiettem az utca végére, hogy a sarkon befordulva kikerüljek a sofőr látóteréből. Biztos, ami biztos, nem akartam, hogy meglásson.
A sarokról kikukucskálva győződtem meg az autó úticéljáról, ami tényleg a mi házunk volt. A járműből kiszálló, majd az ajtónál becsöngető virágcsokros férfit – Minorut – néztem addig, amíg anyám be nem engedi. Miután megbizonyosodtam arról, hogy mindketten bementek a házba, egy kicsit nyugodtabban léptem ki az utcasarok takarásából, és indultam vissza az úton, legjobb barátnőmék háza felé.
Nagyjából három lépést megtétele után lefagyva álltam meg az út közepén, mikor tudatosult bennem, hogy az egész Fujita család elutazott a hétvégére. Bosszankodva kezdtem el kutakodni a hátizsákomban, hogy megkeressem a bérletemet – azzal a céllal, hogyha már nem lehetek Hanaéknál, akkor bemegyek a városi könyvtárba. Egy pár perces turkálást követően rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a szükséges irataimat a tömegközlekedéshez, hanem a pénztárcámat és egyéb fontosabb dolgaimat hagytam otthon a nagy sietségemben.
- Ilyen szerencsém is csak nekem lehet... - motyogtam lemondón, miközben a kertváros házai között bolyongtam. – Vajon meddig tart ez a randi? – tettem fel magamnak a kérdést, természetesen válasz nélkül, mivel nem akartam megzavarni anyukámat és Minorut.
Bosszúsan törtem a fejem, tekintve, hogy nem akartam órákig az utcán sétálgatni. A sok gondolkodás alatt egy ötlet kezdett alakot ölteni a fejemben, amit bár féltem használni, utolsó mentsvárként mégis úgy döntöttem, hogy bevetem, így nadrágom zsebéből a telefonomat elővéve nyitottam meg az üzeneteket, és kerestem ki egy számot.
(T/N):
Szia Osamu
Tudom, hogy ez nagyon hirtelen, de esetleg átmehetnék hozzátok?
Anyám kipaterolt.
Írtam a szürke hajú fiúnak, nem látva más lehetőséget. Az üzenet elküldése után nem telt sok időbe, mire megérkezett Osamu válasza.
Osamu:
???
Persze, átjöhetsz
De hogy érted, hogy kipateroltak otthonról?
(T/N):
Hosszú, majd elmesélem
Írtam vissza, kissé megkönnyebbülten. Örültem, hogy az egyik iker beleegyezett átjövetelembe, de a másik reakciója miatt enyhe aggodalom fogott el. Még mindig nem tudtam hányadán állunk Atsumuval. Nyugtalanságomhoz azért az is hozzátett, hogy bár régen szívesen láttak a Miya-házban, ennyi idő elteltével mégis féltem egy kicsit újra odamenni.
Kétségektől alsó ajkamat harapdálva végül bepötyögtem még egy üzenetet Osamunak, amire rögtön jött is a válasz.
(T/N):
Szerinted Atsumut zavarja, hogy ott leszek?
Osamu:
Engem nem izgat, ha zavarja
Téged se érdekeljen :)
(T/N):
Oké...
És köszi ^^
A fiú üzenetének hála pedig megnyugodva indultam el új célom, a Miya ház felé.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)
Fanfic" - Hogy szeretlek. Hogy mennyire hiányzol, a röplabdáról való áradozásaim. Hogy mennyire örülnék ha hazajönnél. Ilyesmik. - mosolygott rám, én meg teljesen lesokkolva néztem rá. - Mivan? - nyögtem ki döbbenten. Meglepettségemet kihasználva lehajol...
