Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

11. fejezet

8 évvel ezelőtt

Vigyázva nyitottam ki a szoba ajtaját, nehogy felébresszem a már mélyen alvó húgomat. Lassú, macskaszerű léptekkel haladtam végig a folyósón, kíváncsiságtól hajtva.

Óvatosan kukucskáltam ki a fal mögül, érdeklődve lesve meg a zaj forrását, ami miatt felkeltem.

A szüleim voltak. Visszafojtott hanggal próbáltak egymással kiabálni, nehogy felébresszenek minket.

- Ide jöttem veled! – kiáltotta anyám suttogva – Egészen Japánig! Ott hagytam mindenemet, a családomat, az állásomat, csak, hogy együtt lehessünk! – vágta apám fejéhez az évek alatt felgyülemlett sérelmeket – Ide költöztem veled és a gyerekekkel, és most azt mondod, ennyi?! Itt hagysz minket és odaköltözöl ahhoz a cafkához?!

- Kérlek nyugodj le egy kicsit! – csattant fel apa is – Még felébreszted a gyerekeket!

- Kelljenek csak föl! – mondta anyám teljesen kikelve magából – Hadd lássák, mégis milyen ember az apjuk, aki csak úgy magukra hagyná őket, egy fiatalabb nőért!

- Nem hagyom őket magukra, sose tennék ilyet! – válaszolta ingerülten, majd egy mély sóhaj keretében, kissé nyugodtabban folytatta – Szeretném magammal vinni őket. – mondta halkan, de én így is jól hallottam.

Teljesen letaglózva álltam ott, a fal mögötti rejtekemben. Nem akartam, hogy ez legyen. A szüleim... el fognak válni? És el kell innen költöznünk? Egy világ omlott össze bennem akkor. Kétségbeesetten rohantam vissza a szobámba, hogy nehogy feltűnjön nekik a szipogásom, amit az akaratlanul előtörni készülő sírásom idézett elő.

Szerencsére annyi lélekjelenlétem még volt, hogy zajt nem csapva menjek az ágyamhoz, nehogy felkeltsem a húgomat. Odaérve viszont gyorsan bebújtam a takaróm alá, hogy aztán ott sírjam végig az éjszakát.

*

Másnap reggel a szüleim úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. A nap a megszokott rendben indult, és semmi apró jele nem volt annak, hogy bármi másmilyen lenne. Nagyon meggyőző volt, és egy pillanatig szerettem volna elhinni, hogy a tegnap este látottak csak tévképzetek.

Megkaptam az ebédemet, és iskolatáskámat a hátamra véve indultam ki a házból. Kissé csüggedten álltam meg az ikrek ajtaja előtt, várva őket, hogy elinduljunk. Egész éjszaka alig sikerült aludnom, és végig azon kattogtam, mitévő legyek. Végül arra jutottam, hogy legjobb barátaimmal lehet meg kéne osztanom, ami szívemet nyomja, és épp erre próbáltam felkészülni, mikor Atsumu vidáman integetve futott ki a házukból, és sietett oda hozzám. Tőle nem sokkal lemaradva jött Osamu is, aki szintén egy kedves mosollyal az arcán köszöntött.

- Jó reggelt (T/N)-chann! – mondta Atsumu direkt elnyújtva a nevemet. Jókedvűen nézett rám, majd kezemet megragadva indult el, és Osamu másik oldalamra szegődve sétált velünk együtt. Én csak szótlanul cammogtam a két fiú között, ami nem sokkal később fel is tűnt nekik.

- Van valami baj, (T/N)-chan? – nézett rám aggódón Osamu, mire mind a hárman megálltunk. Atsumu is enyhe nyugtalansággal méregetett engem, előre tartva a válaszomtól.

Minden erőmet összeszedve próbáltam szavakba önteni, ami nyomasztott, de sikertelenül. Keserves zokogásba törtem ki, mire a két fiú meglepve és aggodalmaskodva álltak körém, és próbáltak megnyugtatni.

- Mi történt? – kérdezte szelíden Atsumu. Próbáltam magamat egy kicsit lenyugtatni, hogy válaszolhassak kérdéseikre.

- A... a szül-heim – mondtam a pityergéstől szipogva – el akhar-nak... válni... - fejeztem be, mire megint sírásba törtem ki. Nyugtatásképp Atsumu csak szorosan megölelt, míg Osamu a hátamat simogatta.

Így álltunk ott szótlanul percekig, csak az én halk sírásomat hallgatva. Miután sikerült egy kicsit lenyugodnom, leültünk a fiúkkal az útpadkára, és ott kezdtem el mesélni az egészet, amit tegnap este hallottam.

- Szóval lehet, hogy elköltözöl? – kérdezte szomorúan Atsumu.

- Nem tudom... - mondtam halkan – Anyukám válaszát már nem vártam meg.

- De ha el is költözöl... - kezdett bele Osamu egy kisebb szünet után – Mi akkor is legjobb barátok leszünk, nem? – kérdezte, bizonytalanul rám pillantva. Újabb sírásomat visszatartva próbáltam neki válaszolni.

- Persze, hogy azok leszünk! – mondtam határozottan, majd kettőjüket egyszerre vontam szoros ölelésbe – Örökre legjobb barátok leszünk, és ezen semmi sem tud változtatni!

*

Szomorúan néztem, ahogy apám pakolja be a táskáinkat a kocsiba, hogy induljunk a reptérre. Csak néhány, fontosabb dolgot viszünk magunkkal, a többit pedig majd később szállítják utánunk.

A bámulásból a szemközti házból kirohanó Miya ikrek rántottak ki, akik gondolom elköszönni jöttek tőlünk. Mosolyogva integettem nekik a kocsi mellől, mire odasétáltak hozzám.

- El sem hiszem, hogy tényleg elmész... - motyogta Atsumu teljesen letaglózva, mire én csak jókedvűen rámosolyogtam, és próbáltam felvidítani.

- Nem lesz ez olyan rossz! – mondtam vidáman – Találkozhatok egy csóómó új emberrel, és a nagyszüleimet is gyakrabban láthatom! – magyaráztam, sorolva a jó dolgait a költözésemnek.

- Majd írok neked levelet! – jelentette ki határozottan Atsumu.

- Rendben! – válaszoltam – És én is írok majd nektek! Küldök ajándékot is, olyat, amit itt nem lehet kapni! – mondtam vigyorogva.

Osamu halványan bólintott egyet, míg Atsumu csak szomorúan nézett rám, nem is palástolva csalódottságát. Válaszul csak jó szorosan megöleltem a két fiút búcsúzásképp.

- (T/N), szállj be a kocsiba, indulunk! – jött mellém apukám, mire még egyet szorítottam a fiúkon.

Elengedve őket, még gyorsan odafutottam anyukámhoz, hogy őt is megöleljem, és adjak neki még egy utolsó puszit.

Miután beszálltam az autóba, az ablakhoz tapadva integettem az ikreknek, egészen addig, amíg már nem is láttam őket.