Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

22. fejezet

Érzéseim megállíthatatlan kavalkádként cikáztak végig bennem.

Ahogyan egyre többet gondolkodtam az elmúlt hét eseményein, annál jobban zavarodtam össze. Túl sok minden történt, túl nagy hirtelenségben – viszont időm nem volt ahhoz, hogy rendesen megemésszem őket.

Miután beszéltem Osamuval, egyik fiút sem kerestem. Úgy éreztem egy kis magányra, gondolkodási időre van szükségem.

Egyiküknek sem mondtam végül biztosra, hogy megyek a hétvégi meccsükre, mégis önkéntelenül is úgy készültem, hogy eljöjjek.

A helyszínre megérkezve kikerülve az Inarizaki röplabdacsapat tagjainak látókörét mentem egyenesen a nézőtérre, anélkül, hogy bárkivel is beszéltem volna. Még mindig furcsán éreztem magam az ikrek közelében, hála a legutóbbi vitának, és érzelmi kirohanásomnak.

Tudtam, hogy Atsumunak részint igaza van, és értettem miért haragszik rám. Mégis úgy éreztem jogtalanul büntetett engem emiatt, hiszen megvoltak a magam okai, amiért nem tudtam írni neki. Enyhén még mindig fújtam rá emiatt, mivel nem is adott lehetőséget, hogy megmagyarázzam a dolgokat.

Épp emiatt szerettem is volna vele beszélni. Tisztázni akartam a köztünk félrement dolgokat, hogy később esetleg tiszta lappal nyithassunk. Mindentől függetlenül a fiú fontos volt nekem.

Frusztrált tekintettel mustráltam a pályára éppen felmenő szőke feladót. Zavart a jelenléte, mivel egyszerűen már nem láttam tisztán, hogy mit is érzek iránta. Megbántott, de volt rá oka. Kedves volt velem, ellökött, aztán megbocsátott. Összevesztünk, aztán meg kiderült, hogy hiányoztam neki, hogy szeret engem. Egyszerűen nem tudtam már kiigazodni a saját gondolataimban, és ez nagyon idegesített.

Atsumu a pályán állva nézett fel a nézőtér felé, és futtatta végig azon a tekintetét. Torkomban dobogó szívvel bámultam rá, visszafojtott lélegzettel – reménykedve abban, hogy ez megakadályozza az észrevételemben. Másrészről pedig, szívem egy apró kis szeglete mégis reménykedett abban, hogy tekinteteink összetalálkoznak.
Mikor felém pillant, tekintetét enyémbe fúrva szól hozzám egy jelentőségteljes pillantással, mire én csak azt üzenem neki, hogy hiszek benne. Megértené, amit mondani akarok neki, majd egy féloldalas mosoly keretében visszafordul, tekintetét visszavezeti a pályára, és megnyeri a meccset.

Fejemet megrázva vertem ki a fejemből az apró ábrándot. Égő arcomat kezeimbe véve meredtem magam elé, elmélázva az előbb végig gondolt jeleneten. Zavartan bámultam egyre tovább – és megint teljesen tanácstalannak éreztem magam.

A meccsre csak félig - meddig tudtam odafigyelni, gondolataim valahogy mindig elkalandoztak – legtöbbször a szőke fiú felé. Persze dűlőre nem jutottam vele kapcsolatban, azt azért sikerült eldöntenem, hogy beszélnem kell vele. Szerettem volna megbeszélni vele a történteket, és tisztázni, hogy akkor most mi is van köztünk.

Meg persze kíváncsi voltam, hogy még mindig igaz-e, amit Osamu mondott.

A játék utolsó pontjaira próbáltam már odafigyelni, és örömmel nyugtáztam, hogy iskolánk csapata nagy eséllyel megnyeri az első meccsét. Megnyugvással töltött el, hogy Atsumu most nem volt olyan ideges, mint a korábbi edzőmeccsen. A tudatra akaratlanul is elmosolyodtam.

Számításaim bejöttek, az Inarizaki röplabda csapata sikeresen továbbjutott a következő fordulóba, ezzel is közelebb jutva az országoshoz. Az ellenfél előtti meghajlást követően sétált a csapat a nézőtér elé, majd felsorakozva előttünk hajoltak meg itt is.

- Köszönjük! – kiáltották a meghajlás közben, miközben a szurkolótábor lelkesen tapsolta a nyertes csapatot. 

Miután elsétáltak az öltözőik felé, a tapsolást abbahagyva indultam meg a csapat keresésére, hogy beszéljek a szőkehajúval. Lassú léptekkel cammogtam le a nézőtérről levezető lépcsőről, és indultam meg a főcsarnok felé.