Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

23. fejezet

Egyre jobban gyorsuló léptekkel közeledtem a csoportban álló röpicsapathoz. Idegesen, mégis határozottan álltam meg a csapat szőke feladója előtt, aki csak egy érdeklődő tekintettel nézett le rám.

- (T/N) - san? Mit szeretnél? – kérdezte, hangja bármilyen személyes érzelemtől mentes volt.

A fiú már eldöntötte, hogy kapcsolatunk ennyiben fog kimerülni: jelentéktelen szóváltások, és egymás figyelmen kívül hagyása akkor is, amikor kellene a másik. Ezt a forgatókönyvet próbálva megakadályozni ragadtam meg Atsumu karját, és kezdtem el húzni egy kevésbé zajos és emberektől mentesebb helyre.

- Nem fejeztem be a mondandóm. – fogtam rövidre, miközben a fiút magam után rángatva siettem el a csapat közeléből.

Bár nem nagyon értette tetteim okát, a szőke hajú mégis hagyta magát odébb vinni a gyülekezőhelytől. Idegesen szorongattam a mögöttem sétáló kezét, éreztem, hogy tenyerem egyre jobban izzad ahogy egyre messzebb kerültünk a meccsek után kiözönlő tömegtől, és egyre jobban közeledik a beszélgetés, amitől egy kicsit még mindig rettegtem. Az épületek mögé besétálva sietve próbáltam összeszedni gondolataimat és mondandómat a fiúnak, tartva attól, hogy a beszéd hevében kihagyok valami fontosat.

Az egyik melléképület hátuljához érve álltam meg végül, és engedtem el Atsumu kezét. Miután szabadon engedtem, a fiú karját felemelve szemlélte meg a helyet, ahol szorítottam őt.

- Erős a szorításod. – jegyezte meg szórakozottan.

- Úristen, bocsánat! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Teljesen szétesve léptem a kezét tartó fiú mellé, hogy megszemléljem, viszont enyhe pirosságon kívül más nem látszódott. – Oké, ez annyira nem vészes. – nyugtáztam a karja szemrevételezését követően.

- Mit szerettél volna még mondani? – kérdezte tekintetében őszinte kíváncsiság és halvány gyanakvás volt felfedezhető.

A bennem fölgyülemlő idegességet jól palástolva álltam pár lépést hátrébb, hogy ismét a feladó szemébe tudjak nézni. A barna szempárba meredve kapcsoltam össze tekintetüket, amiben egy pár pillanatig hagytam magam elmerülni.

- Nem fogadom el a bocsánatkérésed. – jelentettem ki magabiztosan, tartva a szemkontaktust az előttem állóval.

- Mi? – nyögte ki döbbenten, szemöldökeit a magasba emelve.

- Nem akarok olyan kapcsolatot kettőnk között, ahol a dolgok kimondatlanul lógnak a levegőben. – magyaráztam nyíltan – Fontos a barátságod Tsumu, és nem akarom ezt elveszíteni.

Atsumu egy szó nélkül hallgatott, mire egy nagy levegőt véve folytattam tovább mondandóm.

- És épp ezért én is tartozok egy bocsánatkéréssel. Beszéltem Osamuval, és már tudom miért haragudtál rám.

Tekintete elsötétült a vita és a levelek említésére. Bár egyikünk emlékezetében sem pozitív dologként élnek ezek, úgy éreztem muszáj kimondanom és tisztáznom őket.

- Nem kellett volna annyira túlreagálnom a dolgokat... - szúrta közbe miközben fejét felemelve kezét nyakára téve folytatta – Biztos meg voltak az okaid. Amik nem feltétlenül tartoznak rám. – ismerte be kelletlenül.

Meglepve néztem az előttem álló fiúra. Nem számítottam rá, hogy ezt be fogja ismerni, így kifejezetten jól esett a gesztus.

- Sosem kaptam meg a leveleket. – kezdtem bele a történetem mesélésébe, életemben először megosztva az igazságot valakivel. – Nem tudom az okát, de lehet nem is akarom. Évekig vártam rájuk, de nem jöttek, ami kétségbeeséssel töltött el. Gyűlöltem ott lenni abban a lelkileg bántalmazó környezetben, és a levelek hiánya azt éreztette velem, mintha még ti is elhagytatok volna.

Könnyeimet visszanyelve folytattam tovább.

- A mostohaanyám nem engedte, hogy írjunk bármit is haza Japánba. Én... rettegtem tőle. – mondtam, miközben könnyeim önkéntelenül buggyantak ki – Nekem is csak most volt merszem beszélni arról, hogy vissza akarok jönni.

- (T/N), én nem is tudtam... - próbált kétségbeesetten vigasztalni Atsumu.

- Most már minden rendben, szóval annyira nem kell megijedni. – nevettem el magam a fiú rémült ábrázatán, miközben letöröltem azt a néhány kicsordult könnycseppet. – Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy sosem kaptam meg a leveleidet. Szóval sajnálom, hogy nem olvashattam el őket és emiatt nem tudom miket írtál nekem, sajnálom, hogy itt kellett hagyjalak. Annyira szeretném megváltoztatni az egészet, de talán az is elég, ha elmondom, hogy ha tehettem volna nem megyek el. Annyi év kimaradt, és mi itt állunk ismét egymás előtt, mintha nem is ismernénk egymást. – mondtam elkeseredetten.

Oldalra fordulva kerültem a szőke tekintetét, a sírás visszatartásától egyre jobban vöröslő szemeimet törölgetve ácsingóztam előtte. Hirtelen jött vallomásom engem is váratlanul ért, fejben mindig csak a múltról való kitárulkozásomig jutottam. Az érzelmektől elragadtatott monológomtól enyhén feszengve, kínosan érezve magam álltam a kettőnk közé leülepedő csendet.

- Hogy miről írtam? – hallottam meg Atsumu elgondolkodó hangját ahogy megtörte a némaságot – Leírtam a napjaimat. Hogy mi történt azalatt amíg nem voltál velem. – közölte, miközben felé visszafordulva vettem észre amint egyre jobban közeledik felém. Léptei egyre közelebb értek hozzám, mire mikor megállt már szinte a mellkasunk is összeért. Megszeppenve néztem az előttem állót ahogy folytatta – Azt, hogy szeretlek. Hogy mennyire hiányzol, a röplabdáról való áradozásaim. Hogy mennyire örülnék, ha hazajönnél. Ilyesmik. – mosolygott rám. A köztünk lévő távolság egyre kisebbnek tűnt, ahogy a fiúra felnézve megéreztem közelségét. Kijelentéseire teljesen lesokkoltan, tágra nyílt szemekkel néztem fel rá, hevesen dobogó szívvel.

- Mivan? – nyögtem ki döbbenten.

A fiú meglepettségemet megmosolyogva nézett le rám, míg én csak megbabonázva bámultam rá. Óvatosan kezeibe vette az arcomat, majd homlokát az enyémnek döntve suttogta kettőnk közé:

- Szeretlek. – duruzsolta, majd elképedésemet kihasználva csókolt meg.