Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

5. fejezet

„Kérem, minél hamarabb keresse meg, és egyeztessenek időpontot! Miya-san a 2. osztályba jár, a termüknél biztosan megtalálja majd."

Ezek a mondatok jártak a fejemben szüntelenül. Már két napja kért meg a matektanárom, hogy beszéljek Atsumuval, de egyszerűen nem volt elég bátorságom odamenni hozzá...

Lehet, hogy a múltban nagyon jó barátok voltunk, de azóta eltelt 8 év. Az rengeteg idő, és biztos vagyok benne, hogy mind a hárman sokat változtunk ez idő alatt.

Amikor elköltöztem, megbeszéltük, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, de ez végül nem valósult meg. Ők nem küldtek nekem semmit, se levelet vagy csomagot, és nem is hívtak. Én meg... Nekem meg nem nagyon volt lehetőségem keresni az ikreket.

Ilyen és hasonló gondolatokkal sétáltam ki a töri felzárkóztató terméből, és indultam útnak megkeresni fekete hajú legjobb barátnőmet, aki – ha minden igaz – nemsokára végez a fiú röpicsapat edzésén.

Csigalassúsággal vonszoltam ki magamat az iskola udvarára, egyenesen a tornaterem felé. Mikor odaértem, bepillantottam a terembe, ahol már nyújtottak a játékosok, így valószínűleg hamarosan Hana-chan is végez. Unott arccal néztem tovább a fiúkat a kelleténél egy kicsit tovább, mire egy szürkés szempár égető tekintetét éreztem meg magamon. Bár a félig becsukott ajtó miatt a látóterem eléggé le volt szűkítve, az engem kutató szempár tulajdonosát végül sikeresen megtaláltam – egy szürke hajú srác bámult rám zavartan, gondolom nem értve ottlétem okát. Értetlenül visszabámultam rá, majd megszakítva a szemkontaktust mentem arrébb az ajtótól, hogy keressek egy padot addig amíg várok a barátnőmre.

Amíg a padon vesztegeltem, betettem a fülhallgatómat, és elindítottam random lejátszási sorban a zenéimet. Imádok zenét hallgatni, és jó szokásomhoz híven megint teljesen elmerültem abban, amit hallgattam. Képek, jelenetek jelentek meg a csukott szemem előtt a különböző dallamokra, egyes dalokra pedig a testem magától mozgott – néha csak simán dülöngéltem a zene ritmusára, máskor pedig majdnem felpattantam, hogy lenyomjak egy teljes általam kreált koreográfiát. A dalokat egy idő után végig tátogtam, teljesen beleélve magamat  – ami egy kívülállónak kifejezetten furcsán hathatott, de nem nyitottam ki a szemem, és már nem is érdekelt.

Az extázisból egy a vállamat rázó kéz rántott ki, ami, mint később kiderült Hanához tartozott. Meglepődve meredtem a mögöttem ácsorgó lányra, miközben kirántottam a fülhallgatóimat a fülemből.

- Jesszus, már végeztél is? – kérdeztem tőle teljes zavarban, félve attól, hogy látta miket produkáltam zenehallgatás közben.

- Igen, és láttam a magánműsorodat is. – mondta egy halvány mosollyal az arcán, miközben mellém telepedett a padra.

- Úristen... - mondtam megsemmisülve – Mások is látták?! – kérdeztem teljesen kikelve magamból.

- Nem tudom, én utolsónak jöttem el. – nyugtatott meg Hana – De tekintettel arra, hogy a tornateremből és az öltözőkből is kijövet tökéletesen rálátni erre a padra, feltételezem, hogy mindenki látott. – rombolta le azt a csekély reménysugaramat is, ami megmaradt. Kínosan temettem arcomat a két kezembe egy szánalmas nyüszítés keretében.

- Argghh, el se hiszem, hogy ennyire leégettem magam... - motyogtam

- Annyira nem volt vészes, biztos volt, aki még élvezte is a műsort – vigyorgott rám kárörvendőn a mellettem ülő.

- Biztos én voltam a napjuk fénypontja – kontráztam egy kínos nevetés kíséretében. Kijelentésemre Hana elnevette magát, majd a padról felkelve jókedvvel indultunk el az iskolából.

*

- Még komolyan nem kerested meg? – kérdezte meghökkenve tőlem Hana-chan másnap az iskolában.

- Nem találtam megfelelő alkalmat még rá... - ködösítettem

- Megfelelő alkalom? – nézett rám hitetlenkedve – Konkrétan bármelyik szünetben oda tudtál volna menni, semmi érdemlegeset nem csinálsz alattuk, azon kívül, hogy nekem fecsegsz. – oktatott ki a padomon ülő barátom. Csak egy szemforgatást kapott válaszul kijelentésére. – Ne, ne forgasd a szemeidet! – kiáltott rám – Most szépen elmész az osztályterméhez, és megkeresed azt az Atsumut! – parancsolta, majd leugrott a padomról, és engem is célja volt felráncigálnia a székemről.

Mikor elérte célját, és ki is vonszolt a tantermünkből, egy diadalittas vigyorral küldött a 2. osztály termének irányába. Egy lemondó sóhajtással ismertem be győzelmét, majd megindultam a célpontom felé.

Nem kellett sok idő, mire megtaláltam az ominózus termet, ahova először csak bátortalanul kukucskáltam be. Mikor viszont egy rakat rám meredő szempárral találtam magam szembe, gyorsan visszahúztam a fejem, és a falnak vetett háttal próbáltam lenyugtatni magamat – kisebb- nagyobb sikerrel.

Pár mély levegő vétele után egy kicsit magabiztosabban nyitottam ki a szemeimet. Egy aprót bólintottam magamnak amolyan engedélyadásképp, majd azzal a lendülettel fordultam is volna vissza a terembe, amikor is egy váratlan akadályba ütköztem.

Értetlenül néztem magam elé, ahol csak egy mellkast láttam, aminek minden bizonnyal nekiütköztem. Zavaromat leküzdve néztem fel a nálam jóval magasabb srácra.

- Ööö elnézést, de szeretnék bemenni a terembe... - hebegtem az előttem álló szőke fiúnak, akihez még mindig vészesen közel álltam az ütközésünk következtében.

- Véletlenül nem te vagy (V/N)(T/N)? – kérdezte, mire én csak bambán bámultam rá.

- Öhm, de igen, és... - kezdtem, de közbevágott.

- Remek, akkor téged kereslek! Iwasaki- sensei mondta, hogy te fogsz korrepetálni matekból. – mondta, mire meglepődötten meredtem rá.

- A-akkor te vagy Miya Atsumu? – kérdeztem vissza zavartan, tágra nyílt szemekkel, mire ő csak bólintott egyet.

- Örülök, hogy újra találkozhatunk, (T/N)-chan! – mosolygott rám.