Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

8. fejezet

Sziasztok!

Egy kis írói mentegetőzés: Bocsi, hogy az előző fejezet késve érkezett, pedig nagyon igyekszem tartani a heti egy részt, csak sajnos megcsúsztam az írásával. Amikor meg kész lettem vele, akkor elfelejtettem kitenni, szóval arra nincs mentségem :')

Mindenesetre kárpótlásul kaptok még egy részt a hétre ^^ (Amit eredetileg amúgy is ekkor publikáltam volna...) - És így ha minden a terveim szerint halad jövő vasárnap hozom a következő rész! :)

És még így a mondandóm végére: nagyon köszönöm mindenkinek aki olvassa ezt a történetet, minden vote, komment amit kapok tőletek felvidítja a napomat. Nagyon hálás vagyok mindezért! T_T 

Fáradtan és megviselten sétáltam ki a teremből. Bár hasznosak a japán és a történelem felzárkóztatók, kifejezetten kimerítő a heti négy óra. Hála ezeknek, klubtevékenységre sincs időm járni – ami bár kötelező az iskolában, ideiglenesen fel lettem alóluk mentve –, ráadásul amikor még Atsumu-sant is korrepetálom, van, hogy egészen sötétedésig is bent maradok.

A sok órás ülés és jegyzeteléstől elgémberedett végtagjaimat kinyújtóztatva indultam el a tornaterem felé, hogy megvárjam Hanat, mivel nem sokkal utánam szokott végezni.

A teremből kiszűrődő hangokból ítélve még tartott az edzés, ezért egyből az előtte lévő padra ültem – mellőzve a zenehallgatást, tekintve, hogy nem akartam megismételni azt a kínos jelenetet, amit múlt héten műveltem. Az meg még inkább kellemetlenné tette az egészet, hogy Osamu biztosan látta az alakításomat.

Tényleg, Osamu!

El is felejtettem neki megköszönni, hogy segített meggyőzni Atsmut... Ha végeznek az edzéssel, akkor majd megcsinálom.

- (T/N)! – hallottam meg percekkel később Hana-chan hangját, aki épp a teremből kifele jövet integetett felém. Mosolyogva felálltam a padról, ahol eddig helyet foglaltam, majd vidáman odasiettem hozzá.

- Szia! – köszöntem neki mosolyogva miközben megöleltem – Már végeztetek is? – érdeklődtem, miközben tekintetemmel a szürke hajú srácot kutattam.

- Igen, én még siettem is az átöltözéssel, hogy előbb találjalak meg a fiúknál, hogyha megint olyat művelnél, mint a legutóbb. – utalt vissza a múltkori eseményekre.

- Hidd el olyan nem történik meg többször... - motyogtam kelletlenül, mire ő csak elnevette magát. – Viszont – kezdtem, miközben továbbra is forgolódtam körbe Osamut keresve – Nem lehetne, hogy megvárjuk a-

- Ohh, Fujita-san, (T/N). – szakított félbe egy minket megszólító hang. Meglepődve fordultam hátra a hang gazdájának irányába, ahol is az általam keresett személy – Osamu – állt.

- Heló Miya-san! – köszönt mögülem Hana – Már végeztetek is? Hallod, akkor mehetnénk haza együtt, ha jól tudom ti is arrafele laktok, amerre mi megyünk (T/N) -nel! – mondta teljesen belelkesülve legjobb barátnőm, mire számonkérőn néztem rá hátra.

„Ezt most miért kellett?!" – üzentem neki tekintetemmel, mire Hana válasza csak egy pimasz vigyor volt. Erre jól oldalba böktem a lányt, majd szemforgatva fordultam vissza úgy, hogy rálássak az előttem álló fiúra, és egy kelletlen műmosolyt villantottam rá.

- Oké, felőlem. – válaszolta érdektelenül Osamu, kissé meglepve szemlélve a köztem és Hana között lezajló néma szóváltást. – Akkor viszont várjuk meg Tsumut.