Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

15. fejezet

A fal mellett végig haladva nem is kellett sokat mennem, hogy odaérjek az ott térdeit felhúzva kuporgó fiúhoz. Arcát lehajtva ült a fal tövében, apró szipogások és hüppögések pedig tudatták velem, hogy érkezésem előtt valószínűleg sírt.

Aggódva sétáltam közelebb a fiúhoz, és szólítottam meg gyengéden:

- Atsumu- san, jól vagy? – kérdeztem szelíden.

- Miért jöttél el? – ugrott nekem rögtön dühhel a hangjában, amit kisebb szipogásai szakítottak meg a korábbi sírástól – Nem kellene, hogy itt legyél! Neked... ezt nem kellett volna látnod... – mondta az elején erélyesen, míg a végére már teljesen megzuhanva hajtotta vissza arcát, rám egy pillantást se vetve. Karjai megfeszültek a benne kavargó indulatoktól, és a visszafojtott könnyek hatására. Atsumu ellenségeskedésével mit sem törődve sétáltam a falhoz, és ültem le mellé. Némán hallgattam a fiú vádaskodását és sírdogálását. – Ha nem jöttél volna... akkor jobban ment volna! Akkor nyerhettünk volna! – mondta folyton folyvást engem hibáztatva az elrontott meccs miatt. Csendben ültem a fiú mellett, nem reagálva az indulatokkal teli vádaskodásra – hiszen úgyis csak veszekedés lett volna belőle.

Így a szőke feladó számításait meghazudtolva csak némaságba burkolódzva ültem tovább mellette, míg vártam amíg egy kicsit lenyugszik, és normális hangnemben tudunk beszélni. Az így töltött percek akár örökkévalóságnak is érződhettek volna, mégis úgy gondoltam szükséges ez az idő Atsumunak, hogy rendezze gondolatait.

Az egy idő után csökkenő szipogások hatásásra úgy ítéltem meg, hogy a fiúnak sikerült kicsit lenyugodnia, és már úgy éreztem, hogy tudunk értelmes beszélgetést folytatni, így a némaságból kitörve kezdtem bele:

- Szóval azt mondod miattam vesztettetek? – kérdeztem tárgyilagosan, miközben magam elé meredtem. A fiú kérdésemre nem válaszolva gubbasztott tovább mellettem, mire felé fordítottam tekintetem. Arcát már nem hajtotta le, azzal szigorúan az előtte lévő térdét bámulta, ajkait harapdálva. – Bár nem hiszem, hogy a nézőtérről ilyen szinten tudnám befolyásolni a játékot. – folytattam mondandóm, érezve, hogy ezzel egyre nagyobb bűntudatot okozok a fiúnak a korábbi vádaskodó kijelentéseiért – Nem lehet... Hogy inkább miattad vesztettek? És ezért hibáztatsz engem?

Fürkésző tekintetemre Atsumu csak zavarban hajtotta lejjebb a fejét, míg rám nem mert már nézni. Szomorú tekintettel néztem a mellettem ülő, megtört fiút.

- Azért mondtad ezt, mert magadra haragszol a vereség miatt, igaz? – válaszul csak hallgatást kaptam Atsumutól, ami felért egy beleegyezéssel. – Ne vedd magadra. Ez csak egy edzőmeccs, lesz még ezer ilyen amin játszhatsz.

- De te... te ezt láttad! – csattant fel hirtelen – Te azt láttad ahogy a csapatom miattam veszít! – tágra nyílt szemekkel meredtem a mellettem ülőre, aki végre felém fordította könnyektől áztatott arcát. – Mégis miért... - kezdett bele megint, tekintetét rólam elfordítva, mikor is félbeszakítottam

- Nem ez lesz az utolsó meccsed, amin ott leszek. – szóltam rá erélyesen, egy kisebb hatásszünetet tartva. Mély levegőt véve gondoltam végig mindazt, amit el akarnék mondani a fiúnak, hogy éreztessem vele elég jó. A szavak, amiknek mélyebb jelentése van, amikkel meggyőzhetem őt.  – Ott leszek az összes következő játékon, végig nézem az összeset, akkor is, ha vesztesz. De ott leszek majd, amikor nyersz. Mert tudom, hogy sikerülni fog. – jelentettem ki, Atsumu pedig megilletődve meredt rám.

Eltökélt mosollyal az arcomon néztem a fiúra, tekintetünket hosszú percekig összekapcsolva. Csak néztük egymást, de szemeink minden szónál többet mondtak. Ez egy ígéret volt, amit Atsumu is tudott. Hitt benne, hogy én is ott leszek. És tudta, hogy legközelebb nyerni fog.

Pillanatunkat a kettőnket kereső Hana és Osamu kiáltása szakította meg.

- Oi, (T/N)! – kiabálta Hana a messzebbi sarokról, miután meglátott minket a fal tövében – Mégis mi a jó fenét csináltok? Atsumu gyere pakolni, vagy szétrúgom a segged! – mondta enyhén ingerülten legjobb barátnőm, míg Osamu csak csendben figyelte a mellette ordibáló, tőle jóval alacsonyabb lányt – Te meg azt mondtad megkeresed, én meg gondoltam akkor már vissza is hozod! – zsörtölődött tovább, és minket otthagyva indult vissza a terembe.

- Gyertek, mert a végén még felrobban Fujita- san a dühtől – közölte Osamu, majd kettesben hagyva minket ment a menedzser után.

Halk nevetéssel nyugtáztam legjobb barátnőm kiborulását, majd feltápászkodtam a fal mellől. Csípőre tett kézzel álltam a még mindig ülő Atsumu elé, és néztem le rá, ő pedig fel rám.

- Na gyere, menjünk mert a végén leharapja a fejed. – mondtam a fiúnak, miközben nyújtottam a kezem, hogy felhúzzam. Egy pár pillanatig csak a felajánlott kezemet nézte, majd végül azt elfogadva állt fel a segítségemmel.

- Miért csak az én fejemet harapná le Fujita- san? – érdeklődött Atsumu nadrágja porolása közben.

- Engem sose bántana, én vagyok a legjobb barátnője. – magyaráztam az egyértelműt – Ha nem lennék kinek panaszkodna folyamatosan? – tettem fel a költői kérdést, ezzel kicsalva a feladóból egy kisebb kuncogást.

Egymás mellett indultunk vissza a terem bejáratához a fal mentén sétálva. Az ajtóhoz érve már léptem volna be, amikor Atsumu szólt hozzám, ezzel visszafordulásra késztetve.

- Legközelebb... mi nyerünk! – jelentette ki a szemembe nézve. Egyetértő mosollyal néztem rá, majd végül engem kikerülve ment be a pályára, hogy segítsen a maradék pakolnivalóval.