Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

4. fejezet

Hazafelé menet megosztottam legjobb barátnőmmel a folyósón történteket.

- Szóval a gyerekkori szerelmedet fogod korrepetálni matekból, akivel azóta nem beszéltél, hogy elköltöztetek? - vigyorgott rám.

- Nem a szerelmem! – tiltakoztam – Legjobb barátok voltunk, és csak viccből mentem hozzá feleségül. Még gyűrűm se volt! – magyarázkodtam, de mindhiába, Hanát lehetetlen volt meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Ez márpedig szerelem első látásra! Egy kisfiú nem vesz el poénból egy lányt, csak ha nagyon szerelmes belé. – győzködött.

- Frászokat volt belém szerelmes! Három éves korunk óta ismerjük egymást, és hidd el sose fordult elő ilyen, se vele se a testvérével!

- Óóó, szóval testvére is van? – vigyorgott rám pimaszul a mellettem sétáló, mire csak hátba vágtam válaszképp. Mindenbe bele kell látni valamit?

A hazaút vége mindkettőnknek a másik irányban volt, ezért nem sokkal később szét kellett válnunk, és egyedül folytatni a sétát.

Befordulva a következő sarkon, megpillantottam a házunkat, ahova anyukám pár évvel ezelőtt költözött át. Kulcsommal a zárban való babrálás után sikeresen bejutottam, majd bekiabáltam anyukámnak, hogy hazaértem. Cuccaimat kint hagytam az előtérben, majd rögtön a konyhába indultam, ahol édesanyám tartózkodott.

- Szia! – köszöntem neki még egyszer, egy puszi kíséretében.

- Szia kislányom. Milyen volt a napod? – tette fel a már agyonhasznált, de megunhatatlan kérdést. Közben elmentem a hűtőhöz, és kihalásztam belőle egy mandarint, amit mosás után a konyhapultnak dőlve kezdtem el hámozni.

- Hát, délelőtt nem volt semmi különös, csak az órák voltak simán megtartva – kezdtem el mesélni a nap eseményeit, miközben egy, már meghámozott mandarin gerezdet tömtem a számba – Vagyis, majdnem elfelejtettem! Ginjima-sannal beosztottak minket egy közös páros munkába, szóval azt majd valamikor közösen megcsináljuk suli után. – csacsogtam tovább, mire anyukám beleegyezően bólogatott. – Aztán mielőtt indultunk volna haza Hana-channal, a folyósón összefutottam a matektanárommal.

- Izumi- sensei-jel? – kérdezett vissza

- Nem, ő a történelem tanárom, a matekot Iwasaki tanítja. – javítottam ki – Na, de nem ez a lényeg! Megkérte, hogy segítsek az egyik évfolyamtársamnak felzárkózni matekból. – újságoltam.

- Tényleg? – lepődött meg – A különórák mellett van erre időd? – vált izgatottból kételkedővé egy tizedmásodperc alatt.

- Igen, lesz, majd megbeszélem vele, de mindegy is... - hagytam annyiban, végül nem említve, hogy Atsumu az a bizonyos diák, akinek segíteni fogok. – Veled mi volt? – kérdeztem rá anyukám napjára.

- Semmi különös, napközben dolgoztam, nem sokkal azelőtt, hogy hazaértél meg telefonáltam a húgoddal. – vette szűkszavúra, miközben a laptopjához fordult, gondolom, hogy folytassa, amit éppen azon csinált, mielőtt hazaértem volna.

- És hogy van? – kérdeztem húgom hogyléte felől, ha már velem nem beszél.

- Azt mondta jól van, csak a szokásos. Viszont, lehet, hogy még elérhető, ha szeretnél, akkor most valószínűleg tudsz vele beszélni. – mondta, mire bólintottam, és a táskámat felkapva siettem be a szobámba, hogy tárcsázzam a tesómat.

A harmadik hívásra fel is vette a telefont.

- Szia – hallottam meg unott hangját – Miért kerestél?

- Szia, csak szerettem volna beszélgetni... – kezdtem, de nem válaszolt semmit, szóval folytattam - Meg kíváncsi vagyok, mi van veled, apával, ilyesmik. – daráltam, miközben egyre kínosabbnak éreztem a beszélgetést, és kezdtem megkérdőjelezni magamban, hogy biztos jó ötlet volt-e felhívni.

- Apa jól van, és én is. Nincs semmi. – válaszolta szűkszavúan, mire én nyugtalanul harapdálni kezdtem a szám szélét.

- Ők is ott vannak?

- Igen. – mondta, majd egy gyors szia után le is tette, megakadályozva, hogy bármi mást is mondjak.

Gondoltam, hogy még haragszik rám, de reménykedtem, hogy idővel majd engedni fog. Viszont a hallottakból ítélve, még mindig ugyanazt gondolja, mint amit akkor a fejemhez vágott, amikor bejelentettem, hogy visszaköltözök Japánba.

Borzasztó bűntudatom van a mai napig amiatt, hogy Nélküle jöttem el, de már nem tudok mit csinálni. Visszamenni nem fogok, semmi pénzért sem. Csalódottan dőltem le az ágyamra, majd gondolataimban és emlékeimben elmerülve feküdtem ott, ki tudja meddig...