Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

1. fejezet

Hihetetlen boldogság járta át az egész testemet. Végre hazaértem!

8, kimerítő év apámmal és az új családjával a szülőhazámban, mégis Japánt és az itt élő édesanyámat tekintem az otthonomnak.

Három éves lehettem, amikor kiköltöztünk az idegen országba, apukám munkája miatt. Bár csak 5 évet éltem itt, az az időszak volt eddigi életem legszebb része. Szüleim válását követően apukámmal, és a húgommal visszaköltöztünk, míg anyukám itt maradt Japánban.

Őrülten hiányzott az ország, az anyám, a barátaim, az itteni életem. Persze nem volt mindig rossz apámmal - de minden vágyam volt, hogy visszajöhessek.

Ez az álmom pedig végre teljesült!

A múlt héten költöztem édesanyámhoz, hogy a felső-közepet már itt kezdjem meg az Inarizaki High tanulójaként.

*

Hazaköltözésem minden örömének ellenére gyomorgörccsel indultam útnak az új iskolám felé. Nehezen illeszkedek be új közösségbe, ezért meglehetősen izgultam – egyetlen dolog nyugtatott meg, hogy talán mégsem leszek olyan egyedül.

Teljesen elveszetten léptem be az iskola épületébe, a diákok sokaságától megrémülve. Keresni kezdtem az első évfolyam 4. osztályának a termét. Pár perces keresgélés után sikeresen az ajtó elé értem, és óvatosan bekukucskáltam, hogy meggyőződjek, legjobb barátomat is ebbe az osztályba osztották-e. Mikor viszont megláttam Hana-chan rövid fekete hajú kobakját, magabiztosabban léptem be a terembe.

Az osztálytársaim nem nagyon vettek rólam tudomást, csak egy voltam a sok új diák közül.
Egyenesen Hana padjához sétáltam, füléből pedig óvatosan kivettem a fülhallgatóját. Barátnőm meglepődve nézett fel rám, majd abban a pillanatban, ahogy felfogta a jelenlétemet, visongva a nyakamba is ugrott, ezzel felborítva a székét, és felkeltve az egész osztály figyelmét a hirtelen hanghatással.

- Ááááá, tényleg itt vagy! - örvendezett, míg folyamatosan szorított magához. Én is legalább ugyanolyan szorosan öleltem vissza őt. - Aaaannyira hiányoztál, olyan rég láttalak személyesen! - kezdett el nekem áradozni, miután nagy nehezen elengedett. - Annyi mindent kell megbeszélnünk (T/N)!

- Mennyi minden történt nagyjából 8 óra alatt? - kérdeztem nevetve, rámutatva a tényre, hogy még közvetlen lefekvés előtt is videótelefonáltunk, mivel egyikünk sem tudott elaludni az izgatottságtól.

- Tudom, de akkor is olyan jó, hogy végre találkozhatunk! És most már minden nap találkozni fogunk. - örvendezett.

Én is nagyon örültem, hogy végre lesz velem valaki. A régi sulimban elég egyedül éreztem magam, annak ellenére, hogy voltak „barátaim". Hana-chant az interneten ismertem meg, mivel egy huzamosabb idő után rájöttem, hogy fent kéne tartanom a japán tudásomat.
Már az elején jól kijöttünk, annak ellenére, hogy sosem találkoztunk, és nagyon hamar legjobb barátok lettünk.
Ezt csak fokozta, amikor kiderült, hogy ugyanabban a városban él Hana, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ahol még mindig lakik az édesanyám - igaz, már egy pár utcával arrébb.

*

Miután hazaértem az első napról, köszöntem anyukámnak, majd fel is siettem az új szobámba. Mikor beléptem, elégedettség, és színtiszta öröm töltötte meg a szívemet, ahogy végig futtattam tekintetem az általam berendezett szobán, ami végre csak az enyém volt. Az eseményektől kifulladva dőltem rá az ágyamra, és egy ideig csak a plafonra meredtem.

Pár perc nyugalom és csend után előkaptam a telefonomat, és végiglapozva a névjegyzéket, kikerestem a húgom számát, és tárcsáztam.

El akartam neki újságolni, hogy milyen volt az első napom az új iskolában, áradozni neki arról, hogy mennyire jó itt lenni újra. És persze nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt vele az alatt az idő alatt, amíg nem beszéltünk.

A harmadik csörgetés után már csalódottan tettem el a telefonomat. Gondolhattam volna, hogy nem akar beszélni, mégis reménykedtem. Lelombozva ejtettem telefonom az ölembe, miközben próbáltam visszatartani kitörni készülő könnyáradatomat.

Persze, sikertelenül.