Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)

21. fejezet

A teljes önsajnálatban dagonyázva fetrengtem az ágyamon, hol sírdogálva, hol dühöngve. A régmúlt nemkívánatos emlékei gátat áttörő folyóként zúdultak végig az elmémen, az Atsumuval lévő veszekedésünk hatására.

Egyszerűen nem tudtam magamat túltenni ezen. Túl mélyre hatoltak a fiú szavai, olyan sebeket szakítottak fel, amik még csak behegedni sem tudtak, és emiatt borzasztóan fájt. Utáltam magam, amiért igaza volt, amiért okot adtam neki, hogy igaza legyen.

Folyton folyvást önmagamat ostorozva, hol a fiúnak tett ígéret után kutattam az emlékeim közt, hol húgom elárult arcát idéztem fel magam előtt. Teljesen belemerültem saját bánatomba, ami mocsárként rántott egyre lejjebb, nem hagyva, hogy kimásszak belőle. Mélyebb és sötétebb helyre húzott, visszaidézve mindent, amit valaha elrontottam, akár a legapróbb dologig. Nem tudtam leállni, és az engem elragadó elkeseredettség és reménytelenség már szinte fojtogatni kezdett.

A hirtelen megszólaló telefonom mentett meg a további önmarcangolástól.

Kábán ültem fel az ágyamban, próbálva felfogni mi is folyik körülöttem. Csörög a telefonom – miután sikeresen tudatosítottam ezt magamban, előrehajoltam a lehajított táskámhoz, és komótosan keresgélni kezdtem a benne hagyott mobilt.

A csengőhangomat folyamatosan ismétlő készüléket a kezembe véve néztem meg a hívóazonosítót, hogy megtudjam ki keres. Meglepve pillantottam meg a képernyőre kiírt Osamu nevét.

Egy pillanatig haboztam, hogy felvegyem-e. Vajon testvére beszélt neki a vitánkról? Vagy csak Atsumu is olyan állapotban volt, mint én, és inkább tőlem érdeklődik a történtekről? De mi van, ha a szőkét nem is érintette ez olyan rosszul, mint engem? Lehet, hogy teljesen más miatt hív. Akkor meg mit mondjak? Csevegjek el vele bájosan, mintha mi sem történt volna? Persze, hiszen nem Osamuval vesztem össze, csak az ikertestvérére haragszok.

Az egy szempillantás alatt felmerülő összes kérdésemet végül ignorálva vettem fel a telefont.

- Haló? – szóltam bele, hangom kissé remegett a korábbi sírástól.

- Minden oké? – kérdezte rögtön a fiú, nem is foglalkozva a köszönéssel. Döbbenetemet az azonnali kérdésre hallgatással fejeztem ki, ezzel kicsalva a fiúból a magyarázatot – Atsumu magából teljesen kifordulva ért haza. Azt mondta összeveszett veled.

A vonal másik végén lévő szavai hallatán váratlanul bújtak ki ismét könnyeim.

- Ühüm... - szipogtam, miközben számra tapasztottam szabad kezemet, hogy megakadályozzam a belőlem feltörni készülő zokogást.

- Sírsz? – kérdezte aggodalommal a hangjában – Az a barom... - motyogta – Találkozzunk! Mondanom kell valamit. – mondta mindenféle átmenet nélkül – Gyere a parkban lévő játszótérre!

A helyszínt megnevezve minden válasz nélkül csapta le a telefont, kérdések halmazát hagyva bennem.

*

Mire odaértem a parkhoz, a fiú már ott várt rám. Szó nélkül intett, amikor észrevette a sötétben feltűnő alakomat, és miután odamentem hozzá szótlanul vezetett tovább egy közeli padhoz, amire leülve pár percig csak néma csendben voltunk egymás mellett.

Magam elé meredve élveztem a rövid, kettőnk között kialakuló csendet. Mialatt megérkeztem a találkozóhelyre, sikeresen lenyugodtam. Próbáltam összekuszált gondolataimat rendezni, hogy normális magyarázatot tudjak majd adni a fiú esetleges kérdéseire.