A kialvatlanságtól fáradtan kapcsoltam ki az idegesítő, folyamatosan ismétlődő ébresztőmet. Kedvtelenül ültem fel az ágyamban, tudva, hogy ez volt az utolsó ébresztőm, így kénytelen leszek felkelni. Pár percnyi csendes merengést követően álltam fel és kezdtem neki reggeli teendőimnek.
Egy negyedórás készülődés után már felöltözve siettem le a konyhába, hogy összedobjak valamit magamnak reggelire. A hűtőben kutakodva egy kicsit a kelleténél tovább élveztem a szekrény kellemes hűvősét hála az egyre jobban melegedő időjárásnak. Bár még bőven tavasz volt, a nappalok már kezdtek átfordulni a zavaróan fülledt melegbe – ezzel ellentétben viszont az esték még kifejezetten hűvösek voltak.
A hűtőszekrény ajtajának becsukása előtt vettem észre az édesanyám által odapakolt ebédemet a mai napra. Gyorsan kivettem a polcról megelőzve az opciót, hogy otthon hagyjam.
Befejezve a reggelimet pakoltam össze a koszos edényeket és hoztam le a szobámból az iskolatáskámat. Az ajtón kilépve automatikusan fordultam meg, hogy bezárjam azt, tekintve, hogy anyukám már nálam jóval korábban elment munkába. A kertkapu felé fordulva viszont ahelyett, hogy elindultam volna tovább álltam egyhelyben, megrökönyödve a nem várt látványtól.
Meglepve szemléltem meg a kapunk előtt álló unaloműzés céljából a telefonjába merülő fiút. Nem számítottam Atsumu társaságára a kora reggeli órákban, hétfő reggel. A hétvégi meccs után történtekre visszagondolva még mindig kellemetlenül érzem magamat a feladóval kapcsolatba.
Miután sikeresen kikaptam gazdája kezéből a minket fotózó telefont kiléptem a sarok takarásában megbúvó évfolyamtársaim elé. Gyilkos tekintettel meredtem az utánunk kémkedő röpicsapat minden lében kanál tagjaira.
- Mégis mi a jó fenét csináltok itt? – förmedtem rá legjobb barátnőmre, Osamura, Ginjima-sanra, valamint a telefonjától megfosztott Sunára.
A váratlan érkezésemtől még mindig kisebb sokkban lévő társaság csak megszeppenve nézett velem farkasszemet, ami alatt Atsumu engem beérve megérkezett. Számonkérő tekintettel mustrálta végig csapattársait és menedzserüket, majd ikertestvérén megállapodva förmedt rájuk.
- Komolyan utánunk kémkedtetek? – mondta ingerülten, felháborodva azon, hogy nem hagyták meg ezeket a fontos pillanatokat magunknak.
A fiú kérdésén helyeselve néztem ismét a négy jómadárra. Bizonyítékként felemeltem a kezemben tartott telefont.
- Ezzel fotóztatok minket, ugye? – kérdeztem, miközben Sunára vezettem a tekintetemet. Habár eleinte meglepte, hogy elvettem tőle a készüléket mostanra már rendezte vonásait, így a rajta megismert közömbös tekintettel nézett rám vissza.
- Meg akartuk örökíteni ezt a nem mindennapi eseményt. – válaszolta a feketehajú szenvtelenül.
- De ilyet akkor sem csinálhattok az engedélyünk nélkül! – mondtam felháborodva – Töröld ki a képet, vagy képeket, amiket csináltál! – utasítottam Sunát odanyújtva felé a telefont, mivel én magam nem tudtam feloldani azt a képernyőzár miatt.
A fiú kelletlenül vette vissza tőlem a mobilt, majd nyitotta meg a galériáját. Karba tett kézzel álltam előtte amíg elvégzi a fotók törlését, mialatt Atsumu csapattársa mellé állva ellenőrizte, hogy tényleg törlésre kerül-e az összes fénykép.
Suna végezve a kérésünkkel mutatta fel a válla fölött átnéző feladónak a telefonját, hogy az leigazolja, nem maradt már kép rólunk. Atsumu összehúzott szemöldökkel szemlélte a feketehajú telefonját. Már aggódva szólaltam volna meg tartva attól, hogy esetleg valami nincs rendben, de a szőke hajú engem megelőzve kezdett beszélni.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi cuki macskás képed van Suna-san. – jegyezte meg Atsumu ártatlanul, habár érezhető volt, hogy nem teljes jószándékkal ejtette el a megjegyzést.
Mosolyomat visszafojtva fordítottam el fejemet az Atsumura gyilkos tekintettel meredő Sunáról.
- (T/N)... - hallottam meg legjobb barátnőm hangját ahogy hozzám szólt. Enyhe daccal felé fordultam, várva a bocsánatkérésére – Bocs, nem akartunk megbántani titeket. – mondta arcán egy csekély jelével a bűntudatnak.
- Semmi baj... – motyogtam – De mégis, hogy jutott eszetekbe utánunk jönni? – sóhajtottam gondterhelten. Kérdésemre csak lekezelő tekinteteket kaptam válaszul.
- Azért elég feltűnő volt, hogy csak úgy a semmiből elrángattad Atsumu-sant. – mondta
Ginjima - san egy zavart mosoly keretében.
- Azt hittük korábban már beszéltetek. – vont vállat Hana – Suna-san mondta, hogy már összefutottatok közvetlenül a meccs után.
Az eddig csendben szemlélődő Osamu testvére mellé lépve tette vállára kezét kezdett bele mondandójába.
- Bár valami ilyesmire számítottam a köztetek lévő feszültségből ítélve, – mondta az egyre jobban vörösödő Atsumunak – de nem gondoltam volna, hogy képes leszel egy rendes vallomást összehozni. – fejezte be egy gonosz vigyorral a képén.
Atsumu mostanra már rákvörösen lökte hátrébb testvérét a tudattól, hogy mind hallották, amit nekem mondott. A felvilágosodástól, arcom elé kapva a kezemet próbáltam leplezni az engem is egyre jobban elfedő pírt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus is tudsz lenni Atsumu-san. – közölte Suna negédesen, azzal a céllal, hogy még jobban zavarba hozza a szőke feladót.
- Eddig jól rejtegette a belső Don Juanját!
- Romantikus regénybe képzeled magad Tsumu? – ugratták a fiúk egyre jobban a már így is feszengő Atsumut.
Kijelentéseikre én is csak egyre inkább zavarba jöttem, és bár tudtam szavaik nem nekem szólnak egyre bizonytalanabbul álltam ott előttük.
Még nem mondtam igent a fiúnak, ezért egyfajta furcsa érzés fogott el a fiúk beszélgetését hallgatva. Vajon hallották, hogy egyelőre elutasítottam a feladó vallomását? Vagy azt, hogy megcsókolt Atsumu már elég volt nekik igazolásképp?
Határozatlanul lépdeltem óvatosan, egyre hátrébb a velem nem foglalkozó társaságtól. Az elmémben uralkodó zavartság által vezérelve távolodtam el barátaimtól.
Miután kiértem a látó és hallókörükből kétségbeesetten kezdtem el futni hazafele, hátha ezáltal elmenekülhetek a történtek elől.
Azóta nem beszéltem a szőke feladóval, így nem tudtam mire számítsak ettől az elkövetkező beszélgetéstől.
Nagyot sóhajtva indultam el az elkerülhetetlen felé, és nyitottam ki a kertkaput, ami előtt Atsumu már várt rám.
ESTÁS LEYENDO
Gyerekkori jegyesek Atsumu x reader (Haikyuu ff)
Fanfic" - Hogy szeretlek. Hogy mennyire hiányzol, a röplabdáról való áradozásaim. Hogy mennyire örülnék ha hazajönnél. Ilyesmik. - mosolygott rám, én meg teljesen lesokkolva néztem rá. - Mivan? - nyögtem ki döbbenten. Meglepettségemet kihasználva lehajol...
