Légy a f...ilozófia tanárom!

21

Igazából fogalmam sincs, hogy miről volt szó a megbeszélésen, mivel a gondolataim egész idő alatt máshol kalandoztak. A karácsonyi darab közeledte még jobban tudatosította bennem az ünnepekkel járó hajtást, és kétségbeesésemben még számolgatni is elkezdtem, hogy hogyan hozhatnám össze a hazamenetelt és az ajándékokat anyagi csőd nélkül.

A Hálaadás már mindenképpen ki van lőve, amit még nem volt alkalmam elmondani Hannahnak, akinek így is van elég baja otthon nélkülem. És mert tudom, hogy szólna anyának, aki ragaszkodna, ahhoz hogy segít, amit meg aztán végképp nem akarok. Ez az első éve, hogy sikerült megállnia a saját lábán, mióta összeomlott, és nem fogom megtörni a sikerét azzal, hogy a segítségét kérem. Képes vagyok megoldani ezt egyedül, ahogy eddig is tettem. Majd keresek új munkát, ahol rugalmas a munkaidő és nem fog bezavarni az óráimba. Igen, meg tudom csinálni!

-Semmit nem tudok rendesen megcsinálni- sóhajtom elkeseredetten, ahogyan belépek Jaime mellett, a lakásukba, a pár utcával ezelőtt kifordult esernyőmmel bajlódva, aminek köszönhetően tócsákba gyűlik a lábamnál a víz.

Jaime próbálja nem kimutatni mennyire jól szórakozik  rajtam, de a nevetőráncok a szeme sarkában elárulják.

-Azt inkább add ide nekem- veszi el tőlem az esernyőt, ami most csak még rosszabb állapotban van a féktelen rángatásomnak hála, és az állapota megvizsgálása után egyszerűen a mellette lévő kukába dobja.

Egy kicsit szomorúan nézek az esernyőm után, elvégre már évek óta együtt néztünk szembe a rossz időkkel, szóval hiányozni fog a már egy kicsit elkopott darab. Meg persze azért is, mert nem akarok még egy újra is pénzt költeni.

Jaime eközben óvatosan kibújtat a szövetkabátomból, ami jelen állapotában nyomhat vagy húsz kilót a beleivódott esővíztől.

-Lehet jobb lenne ha lezuhanyoznál-  a szeme kékjében az aggodalom színei keverednek, ahogy rám emeli a tekintetét.-Nem szeretném, hogy megbetegedj.

-Ahogy óhajtja doktor úr- csalfa mosolyt küldök felé, mire az ő arca is egyből kivirul.

Mosolyogva megyek fel a lépcsőn, Jaime szobája felé, és csodálkozva veszem észre, hogy szimplán Jaime jelenlététől, mennyivel jobb lett a kedvem szinte pillanatok alatt. Mielőtt kinyitotta volna előttem a bejárati ajtót a legszerencsétlenebb emberi lénynek éreztem magam, most pedig... igazából most is, csak már tudom hogy Jaime mellettem van. És igazából ez pont elég.

A gondolataimba merülve szabadulok meg a nedves ruháimtól, és egy hirtelen ötlettől vezérelve résnyire nyitva hagyom a fürdő ajtaját, a víztől tocsogó ruhakupacot pedig az ajtó előtt hagyom.

A fülemben érzem a vérem pulzálását, de ez az újkeletű izgalom, furcsán felszabadító, színekkel telített érzéseket kelt bennem. Már nem félek Jaimetől, amire a legutóbbi együtt töltött napunk után jöttem rá. Miután olyan törődő és megértő volt velem, a kiborulásom után, ahogyan védelmezően a karjaiba zárt és a hajamat simogatta olyan gyengéd odafigyeléssel, képtelenség is lenne, hogy tartsak tőle.

És jelenleg nem is akarok mást, csak hogy újból az erős karjaiban tartson, és az érintésével feledtessen el velem minden létező problémát.

-Hoztam neked váltó ru...-hallom meg Jaime hangját a szobája felől.-Brooky?- a hangja tétován, elhalóan szakítja meg a pár másodpercre beállt csendet.

-Igen?- érzem ahogy az én hangom is megbicsaklik az apró szócska kimondása közben.

Jaime megköszörüli a torkát, majd az egyik kezét a szeme elé téve lép be a fürdőszobába, a kezében tartott száraz ruhákat vakon maga elé nyújtva. A zavarát látva halk kuncogás szakad fel a torkomból.