Légy a f...ilozófia tanárom!

15

-Szerinted a pénz boldogít?- kérdem Jaimere pillantva, miközben elmélyülten tanulmányozom az arcát.

A csókban végződött vitánk után, csak lefeküdtünk az ágyán és teljesen random dolgokról beszélgettünk, bármiről ami éppen beugrott az agyunkban témaként és hangot adtunk neki.

A lenti buliból a zene halkan szűrődik be és egészen kellemes hangulatot ad, annak ellenére, hogy éppen pár perccel ezelőtt egy egészen összemelegedett párocska esett be a szobába, és még szerencse, hogy Jaimenek volt elég lélekjelenléte és időben kituszkolta őket az ajtón. Szerintem észre sem vették mi történt, mert végig egymás szájában voltak és csak ide- oda botladoztak. De azért remélem találtak egy szabad szobát.

-Nem- rázza meg a fejét, szinte azonnal.

-Pedig fogadjunk, hogy boldog lennél, ha annyi pénzed lehetne, hogy megtehetnél bármit, amit csak akarnál- mondom. Én már attól is kicsattannék a boldogságtól, ha össze tudnék szedni annyit, hogy haza tudjak repülni az ünnepekre, és ne csak telefonon beszélhessek anyával, és a húgommal.

-Lehet, de sosem tudhatom, hogy az emberek tényleg magam miatt vannak mellettem, vagy csak a pénzem érdekli őket. Az is lehet aranyásó akiről legutoljára gondolnád- von vállat, és a tekintetéből tudom, hogy tapasztalatból beszél.

-Az lehet, de a családod sosem használna ki- bököm ki egy kis idő után.

-Ha még van családod, akkor biztosan- halkan beszél, de a hangjában lévő fájdalomtól összefacsarodik a szívem.

-Az édesapád még él- mondom és gyengéden megfogom a közöttünk heverő kezét.- És törődik veled- mondom, mivel tudom hogy így van. Lehet, hogy ha beszélnek akkor veszekednek, viszont legalább ők beszélgetnek. Az én apám évek óta rám sem bagózott.

Halkan felsóhajt és bólint.

-Törődik velem. És törődik a barátnőjével is, akit rögtön azután beköltöztetett a házba, hogy anyát eltemettük.

-Sajnálom... én nem tudtam- motyogom, de csak megértően megrázza a fejét.

-Nem gáz. A szüleim sosem szerették egymást, érdekből házasodtak össze hogy a két családi céget így egyesíthessék. A szüleim zsebe tele volt és van pénzzel, de sosem voltak boldogok- magyarázza miközben lassan simogatja a tenyeremet a hüvelykujjával.- Szóval nem, a pénz nem boldogít. Persze, vehetsz rajta értékes tárgyakat és szép helyekre utazhatsz, de a boldogság amit a megvett értékek okoznak hamar elhalványul, és nem érnek semmit ha nem tudod megosztani valakivel.

Elgondolkozva nézem az arcát, és megértem az álláspontját, viszont nem tudok vele egyet érteni.

-Ebben igazad van- bólintok.- Viszont az biztos, hogy meg tudja könnyíteni az életedet. Ha nem lenne a sok pénz nem tudtad volna lefizetni az összes étterem tulajdonost az egész kampuszon- mondom, mire értetlenül néz vissza rám.- Ezt csináltad, nem? Fizettél nekik, hogy ne vegyenek fel és így végül nem volt más választásom, hogy hozzád jöjjek?- a hangom bizonytalanná válik a mondat végére, és inkább kérdezem mint kijelentem.

Ha nem fizetett le senkit, akkor egyszerűen csak senki nem talált megfelelőnek egy pincérnői állásra, ami elég nagy pofon lenne az önbecsülésemnek.

-Nem kellett fizetnem nekik- ahogy kimondja, azonnal erősen összeszorított a szememet, hogy bent tartsam a kikívánkozó könnyeket.- mármint, nem úgy értem, én csak... elintéztem pár hívást és azért nem kellett fizetnem. Az apám elég befolyásos ember errefelé, hogy elég legyen egy telefon és ne vegyenek fel egy bizonyos személyt az állásra- magyarázza, mire egy kicsit lenyugszom, de egy gondolat még nem hagy nyugodni.