Légy a f...ilozófia tanárom!

11

Arra keltem fel, hogy valaki lerántja rólam a takarót. Nyöszörögve tapogatózok az anyag után, de mikor nem találom sehol lassan kinyitom a szemem.

A szobában teljes sötétség uralkodik, de a csendben a mellettem fekvő Jaime zihálása hallatszódik. Ide oda forgolódik az ágyban, és teljesen belegabalyodott a takaróba.

Odamászok mellé, és elkezdem ébresztgetni, mert komolyan kezdek félni hogy megfojtja magát a takaróval.

–Jaime!– szólongatom, a kezemet a  vállára téve.

Hirtelen pattannak ki a szemei, és egyből ülő helyzetbe vágja magát, amitől ijedten hátraesek az ágyon.

–Brook?– kérdi halkan, és a hangjában kétségbeesést vélek felfedezni.

–Itt vagyok– suttogom vissza, és felülök.

Meglepődöm, mikor hirtelen az ölelésébe húz, de mikor megérzem a gyorsan emelkedő mellkasát, és a forró könnyeit a nyakamon lecsordulni, egyből visszaölelem, és nyugtatóan a haját kezdem simogatni.

–Hé, nincs semmi baj– csitítom halkan.– Csak egy álom volt.

Mikor ezt kimondom csak még erősebben kezd rázkódni, és a fejét erősen a nyakamba fúrja. Fojtott, szakadozó hangon mondja:– Nem csak álom volt.

És akkor beugrik a kép, ahogy ugyanilyen helyzetben ültünk mindössze pár héttel ezelőtt azon a bulin, kint a medence mellett, és tudom, hogy az anyukájával álmodott. A bohókás és pimasz viselkedése miatt, teljesen megfeledkeztem a helyzetéről, és ezidáig bele sem gondoltam, hogy belül mekkora fájdalommal kell szembe néznie, az egyik szülője elvesztése miatt.

Szorosabban fonom köré a karjaimat, és azt kívánom bárcsak így valamennyit átvehetnék a kínjából, holott tudom, hogy ez lehetlen.

–Itt vagyok. Itt vagyok– mantrázom neki, a haját cirógatva, és érzem ahogyan lassan lenyugszik.

Szó nélkül hagyom, hogy velem együtt hátradőljön az ágyon, és szorosan maga mellett tartson, amíg újra el nem alszik. Mikor érzem hogy a lélegzetvétele újból egyenletessé válik, lassan elkezdem lefejteni magamról a karjait, hogy újból az ágy másik végébe húzódhassak.

-Ne menj el kérlek- suttogja megtört hangon, és újból körém fonja a karjait.- Kérlek!

Sóhajtva engedem, hogy újból magához húzzon, és az arcát nyakamhoz fészkelje.

-Nem megyek sehova- suttogom neki, és ezúttal Jaime karjaiban hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Reggel egy falnak préselődve ébredek fel. Vagyis az este bepókhálósodott agytekervényeim, arra következtetnek, tekintve hogy valami nagyon keményen fekszik az arcom. Ahogy kezdek magához térni, viszont rájövök, hogy egy fal nem lehet ilyen meleg és nem hallatszódnak rajta szívdobbanások. Hunyorogva nyitom ki a szemeimet, és rá kell jönnöm, hogy a fejem Jaime mellkasán fekszik, én pedig úgy tekeredtem a férfi köré, mint valami kismajom. Teljesen összegabajodott lábakkal aludtunk.

Halkan szitkozódva hunyom le a szemem. Nem mintha akármit is csináltunk az este, de mégis az hogy szinte egymás karjaiban aludtunk egymás mellett annyira intim. Olyan dolog, amit párok csinálnak.

Amilyen halkan csak tudok, elkezdek kikecmeregni a karjai közül, és mikor lelököm magamról a lábát felmordul, és felém gördül, hogy teljesen éberen és pofátlanul jóképűen vigyorogjon le rám. Én meg valószínűleg úgy nézhetek ki, mint akit egy pitbull szájából rángattak ki. Az élet igazságtalan.

–Végig ébren voltál igaz?– kérdem csípősen.

–Igen– vigyorog még szélesebben.– De azért cuki volt, ahogy próbáltál nem felébreszteni– kacsint rám. Semmi sem maradt az esti megtört és szomorú Jaimeből, újból visszatért a régi pimasz, gyerekes énje.