Légy a f...ilozófia tanárom!

5

Az elmúlt napjaim beadandók megírásából, rengeteg tanulásból a közelgő vizsgákra, és állásinterjúkra való járkálásból álltak.

Minden környező kávézót, bárt és éttermet megjártam a kampuszon, de mindig nemleges választ kaptam.

Sajnálom, de már betöltötték a helyet.
Sajnáljuk kisasszony, de mást vettünk fel a helyre.
Micsoda? Jaj, nem az a hirdetés már régen nem érvényes. Csak elfelejtettük leszedni a honlapunkról. Tudja a főnök eléggé feledékeny.

Ilyen és még ezerféle elutasítást közlő titkárnővel találkoztam a napokban. Már komolyan elkezdtem azon gondolkozni, hogy véletlenül a fejemre lett-e tetováltatva, hogy "akármilyen reményvesztetteten is néz ki, NE VEDD FEL ALKALMAZOTTNAK!"

A hónap vége rohamosan közeledik, és nekem még mindig üres a pénztárcám, minden igyekezetem ellenére.

-Brook, mondtuk már, hogy nem gond, tudjuk állni a te részedet is pár hónapig- mondja Jane engem győzködve, miközben a fehér ingemet gombolom össze magamon, egy újabb interjúra készülődve.

-Én pedig mondtam, hogy meg tudom oldani lányok- mondom a tükörből rájuk nézve, erősen a szempilláim spirálozására figyelve.- Nem szeretnék rajtatok élősködni, mikor meg tudom keresni a pénzt saját erőmből is.

-Nem, Brook, nem tudod! És nem is kell!- ripakodik rám Darcy.- Értsd meg, hogy nekünk nem baj, ha nem fizetsz. Ki tudjuk pótolni a lakbért, és te pihenhetsz egy kicsit- néz rám szinte esedezve. Mikor látja a makacsságot az arcomon dühbe gurul.- Istenem, Brook csak aggódunk érted! Mióta Tony elbocsátott egy kész roncs vagy!

Megütközve nézek a barátnőmre, de próbálom nem kimutatni az érzéseimet. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi napokban talán kifordultam önmagamból, de a folytonos stressz, amit a pénz nélkülözése okozott ezt váltotta ki belőlem. A lányoknak persze mindig azt mondtam, hogy majd út közben megreggelizek, de igazából már nem is tudom mikor ettem utoljára rendes kaját, energiaszeleten kívül.

A jól begyakorolt rideg álarcomat öltöm magamra, és megindulok az ajtó felé.

-Brook, kérlek...- kiált utánam Darcy, de csak bevágom magam után az ajtót.

-És miért is gondolja, hogy megfelelő erre az állásra?- kérdezi az előttem ülő férfi, akinek a Mikulásra hasonlító kinézetén más helyzetben jól szórakoznék, de figyelembe véve, hogy éppen egy állásinterjún ülök, szóval komoly arckifejezést erőltetek magamra.

-Van tapasztalatom pincérkedés terén, a szemeszter kezdete óta egy étteremben dolgoztam. Valamint megbízható munkaerő vagyok, sosem kések munkából...- sorolnám, de unottan közbevág.

-Értem, értem- mondja, valamit az előtte lévő lapra firkantva.- Tudja Brooklyn, vannak önnél ígéretesebb jelentkezők az állásra, de ha valamilyen módon meg tudja mutatni, hogy mennyire szeretné ezt a munkát, még átgondolhatom a helyzetét- mondja mocskos vigyorral az arcán.

-Elnézést, ezt nem egészen értem- mondom zavartan.

Jelzésképpen az övéhez vezeti a kezét, és mikor rájövök, hogy mit is szeretne pontosan elkap a hányinger.

Aham, ezennel ennyit a Mikulásba vetett hitemről.

-Te jó ég! Normális maga? Mégis hogy kérhet valaki ilyet? Csak azért mert fiatal vagyok és le vagyok égve nem jelenti azt, hogy kurvának állok maga undorító seggfej. Meg amúgy is, kérje meg az egyik krampuszát, baszki- pattanok fel a székből, amin ezidáig ültem, és kiviharzok az irodából, majd az étteremből.

Meg sem állok amíg egy közeli parkba nem érek és leülök az egyik szabadtéri padra. A düh és a megalázottság egyvelege folyékony méregként beszivárog az ereimbe, szilánkos jéggé változtatva a benne csörgedező véremet, hogy belülről ezernyi apró karcolást ejthessen a szívemen. Már csak a feltételezés annak a férfinak a részéről, hogy képes lennék ilyesmire vetemedni, hatalmas csorbát ejtett az önbecsülésemen.

Mély levegőt veszek, és idegesen a hajamba túrok, amit még ki is simítottam emiatt a hülye interjú miatt. Már azt is bánom, hogy egyáltalán kitettem a lábamat a lakásból.

Amíg a parkban üldögélek, részletesen átgondolom a helyzetemet, és mindenek után egyetlen választásom maradt. Azt az opciót, hogy hagyjam, hogy a lányok fizessenek helyettem számításba sem vettem. Nem szeretek másokon élősködni, vagy akármilyen formában szívességet kérni tőlük, és hótziher, hogy nem most fogok bármi ilyesmit is elkezdeni.

Miután kellőképpen szétfagytam a padon üldögélve, annyira hogy már az ujjaimat sem tudtam mozgatni, felállok, és elindulok, afelé az apartman felé, ahol pár hete megnyíltam Jaimenek a medence szélén, és most muszáj vagyok újból támaszként tekinteni rá, akármennyire is megijeszt és taszít a dolog.