Légy a f...ilozófia tanárom!

16

A mindennapjaim fénypontjának számít, mikor a húgommal beszélhetek, és áldom az eget amiért feltalálták a videóhívást, mert így azonnal észreveszem a szemeit, amik most piroslanak a sírástól.

A nagytestvér énem azonnal átveszi az irányítást és szinte a képernyőbe mászok, hogy jobban lássam és egyfolytában kérdezgetem, hogy mi történt vele.

-Bántott valaki? Ha igen, most azonnal mondd el ki volt, mert hazarepülök és kikaparom a szemét!

-Nem kell Brook- nevet fel szipogva.- Te is tudod, hogy ha így lenne már elintéztem volna- mondja, mire csak bólintok. Nem hiába, csak az én kistesómról van szó.

-Akkor valami jó dolog?- kérdem reménykedve.

-Hát, azt hiszem hogy jó- mondja tanácstalanul.- Vagyis igazából jó és rossz egyszerre, de szerintem neked csak rossz hír lenne. Igazából nem tudom, mert amúgy is ki vagyok én ahhoz hogy eldöntsem mi a jó és rossz, nem? Mert hát minden lehet rossz vagy jó, attól függ honnan közelíted meg, és igazából ez az egész tökre szubjektív, és nem tudom...- látom rajta, hogy teljesen zavarban van, és ösztönösen megenyhülök miközben össze vissza hadovál.

-Hannah, nyugi! Csak mond el mi történt- kérem, félbeszakítva a mondológját amibe belekezdett.

-Oké- bólint.- Apa felhívott és találkozni szeretne velem- a bizakodó mosolytól az arcán, próbálok nem túlságosan idegesnek tűnni, pedig ahogy kimondta legszívesebben az egész lakást leromboltam volna.

Világ életében apás volt, és nagy törés volt neki, mikor kiderült, hogy apa elköltözik otthonról. Abban az időben, mikor még kéthetente nála tölthettük a hétvégét- és ő még próbálta tettetni, hogy érdekeljük is- Hannah mindig be volt zsongva, és tudom, hogy az a pár nap volt neki a hónap fénypontja, amit az apjával tölthetett.

Viszont mikor a hétvégi látogatások telefonhívásokká váltak, majd végül azok is elmaradtak, Hannah még jobban összetört. Ezért is utálom az apámat. Azzal, hogy a saját boldogságát hajszolta egy másik nő oldalán, azt a két másikat tette tönkre akik számomra a világot jelentik.

-Brooklyn, apa megházasodik- nyögi be még, mikor nem szólalok meg, ezzel megadva a kegyelemdöfést.

Élesen szívom be a levegőt, és nagyon kell koncentrálnom, hogy ne ordítsam el magam torkom szakadtából.

-Anya hogy viseli?- kérdem a bennem tomboló vihar ellenére egészen nyugodtan, előre félve a választól.

Tudom, hogy már túllépett apán viszont egy ilyen hatalmas esemény, ami azt mutatja, hogy bizony apának sem hiányzunk már, nagyon rossz hatással lehet rá. Szerencsére, már nincsenek alkohol problémái, viszont egy ilyen megingathatja az instabil falat, amit nagy nehezen épített fel az elszántság köveiből.

-Még nem mondtam el neki- süti le a szemét Hannah.- Szerintem jobb lenne, ha apa osztaná meg ezt vele, vagy nem is tudom, mi lenne a jó megoldás- rázza meg a fejét teljesen tanácstalanul.

Én is így érzem magam, mert tudom hogy muszáj tudnia róla, viszont az hogy mennyi mindent lerombolhat ez a hír megrémiszt. De minél tovább tartjuk titokban annál nagyobb lesz az okozott kár.

-Szerinted mit kellene csinálnunk?- kérdi Hannah.

Próbálom elrejteni a bizonytalanságomat, mert azt szeretném ha a húgom, mindig az erős Brooklynként lásson, aki felé mindig bizalommal fordulhat, ha bajba kerül vagy tanácstalan. Egész életemben próbáltam védeni őt a kinti világ atrocitásaitól, és akkor mikor anya mélyponton volt próbáltam összeragasztani a törött családképünk darabkáit, és mindig arra törekedtem hogy Hannah minnél kevesebbet vegyen észre abból, hogy mi történik otthon.