Rivals' love - Kageyama Tobio x reader [Befejezett]

18.rész

A második settre nem igazán tudtam odafigyelni, a gondolataim miatt. Csak azt vettem észre, mikor Inuoka leütötte a labdát, a sípszó pedig megszólalva vissza rántott a valóságba. Az eredménytáblára néztem, ami szerint a Nekoma nyert 26-24-re.

-[Név] láttad ezt?- jött oda hozzám Kuroo- Az előző védésemet? Mint egy libero. Menő volt, nem?

-Annyira azért nem volt jó...- mondta Yaku, miközben a kulacsa kupakját tekerte le. Kuroo az alacsony fiú megjegyzését figyelmen kívül hagyva továbbra is engem nézett a reakciómat várva.

Gőzöm sincs, hogy miről beszél.

-De. Nagyon jó voltál-erőltettem magamra egy mosolyt. Kuroo-nak szemlátomást már jobb a kezdve, mint korábban. Úgy viselkedik, mintha az automatánál történtek meg sem történtek volna. Amit igazából meg lehet érteni, hisz nem történt semmi. De.. nekem ez a düh kitörés, majd az utána lévő... furcsa volt a legjobb barátomtól.

A fiú mellett kinézve a fekete hajú tejfüggőt pillantottam meg, ökölbe szorított kézzel, valamint a padlóra szegezett szemekkel. Szegény... Biztos mindent beleadott, hogy nyerjenek. Ez mellett rengeteget gyakorolt is.. mégsem... mégsem sikerült nekik. Pontosan neki, mivel ő most lemerném fogadni, hogy magát okolja a vereségük miatt, holott nem ő tehet róla. Biztos vagyok benne, hogy ezután még keményebben akar majd edzeni.

-Már megint ő?- fordult meg Kuroo, hogy megnézhesse, mit nézek annyira - Mért mindig vele vagy elfoglalva?! Mit tegyek, hogy engem is észre v...- akadt ki a mellettem álló fiú, majd a következő mondatára egyre csak elhalkult olyannyira, hogy a végét már nem is értettem.

-Mi- kaptam a fiúra a fejem, hisz épp Tobio gondolatait próbáltam meg kitalálni, így kizártam a külvilágot is.

- Mi nyertünk... De te azzal foglalkozol, hogy ő vesztett-nem szóltam semmit, csak visszanéztem Kageyama-ra. Megint... megint borzalmasan érzem magam. Hiába próbálok tenni ellene nem megy. Felmerült a fejemben egy igencsak jónak tűnő ötlet, ami megoldaná a problémámat.

-Kuroo-

-Hm?- nézett rám felvont szemöldökkel, azonban nem tudtam folytatni. Lehet, hogy csak most gondolom jónak, aztán eltelik egy kis idő és meggondolom magam, viszont ha mégis rossz ötlet lenne, akkor már nem tudom helyre hozni.

-Inkább semmi- erőltettem magamra egy újabb mosolyt, ahogy ismét a fiúra néztem. Tetsurō értetlen fejjel nézett rám, viszont mielőtt még rákérdezhetett volna, Ukai-sensei hangos hangjára lettünk figyelmesek.

-Folytatjuk!- a fiúk visszamentek a pályára, majd elkezdték a harmadik játékot is.

Az utolsó settet is a Nekoma nyerte. Úgy látszik, a meglepetés támadásaikon még dolgozniuk kell a Karasunosoknak, hogy nyerjenek, viszont ez már fejlődés a részükről és ha azt vesszük ez a lényege egy edzőtábornak.

A nap további részében még volt pár mérkőzés, de így összességében hamar eltelt.

Mikor hazaértem, egy cetli fogadott a hűtőn, amin keresztül édesanyám szerette volna tudadni velem, hogy ma is túlórázik, így csak későn jön haza. Apa.. nos, ő fogalmam sincs, hogy hol van. Biztos valami haverjánál, ahova rendszerint jár, annak ellenére, hogy anya nemigazán örül ennek.

A vacsora, a fürdés és az egyéb esti szokásokat előrébb hoztam, majd ezt követően a szobámba menve bedőltem az ágyamba. Semmi kedvem sem volt semmihez. Egész nap azon járt a fejem, hogy jó ötlet lenne-e kilépni és abbahagyni ezt a menedzseres dolgot. Akkor minden megoldódna. Többek között nem érezném rosszul magam azért, mert az érzelmeim hatására elhanyagolom a csapatom. Legalábbis remélem, hogy ez megváltozik miután elhagyom a csapatot. Azonban ha ezt megteszem és a későbbiekben meggondolnám magam, nem mehetek vissza, hogy "bocs meggondoltam magam" ... Az milyen lenne már? És.. ha kilépnék nem biztos, hogy többet találkozhatnék a Karasunosokkal, köztük Kageyama-val. Igazából ez az érv volt az, ami a leginkább visszatartott.

A szemeim egyre nehezebbek lettek, így lehunytam azokat pár percre pihentetni, viszont ez idő alatt elnyomott az álom. Ezt is csak akkor vettem észre, mikor a hangosan nyikorgó ajtómra felkeltem. Kinyitva álmos szemeim anyát pillantottam meg az ajtómban állni, ahogy az ajtó kilincsét fogta a kezével.

-Bocsi, felébresztettelek?- kérdezte mosolyogva.

-Elaludtam?- dörzsöltem meg a szemeim felülve az ágyon. Anya csak elmosolyodott kérdésem, illetve álmos fejem láttán.

-Nem vagy éhes?- kérdezte, én pedig már vágtam volna rá egy "nem"-et, mikor a hasamra lettem figyelmes, ami nem értett egyet velem, s ezt hangos korgással akarta a tuttomra adni. Anya a kezét levette a kilincsről és egy utolsó mondattal távozott a szobából- Csinálok valami ennivalót, majd gyere le.

Az ezt követő pár percben az ágy szélén ültem, hogy ne essek össze egyből azután, hogy felálltam, majd mikor már úgy gondoltam, hogy nem fogok visszaesni ülő - rosszabb esetben fekvő- pozícióba, megkíséreltem a felállást az ágyamról. Az éjjeli szekrényemen lévő telefonomért nyúltam, s azzal együtt indultam meg a konyha felé. Ott levágódtam az egyik székre az asztalnál és vártam, hogy magától elém kerüljön valami ehető.

-Mit szeretnél enni?- kérdezte anya, az egyik szekrényben kutatva.

-Nem tudom.

-Sült krumpli?- nézett rám becsukva a szekrényajtót, mire én egy aprót bólintottam.

Amíg anya elkezdte kisütni a hasáb krumplit, én a telefonomon görgettem az egyik közösségi oldalt nagyokat ásítva. Egyszer csak egy meme-re bukkantam, ami pontosan leirt engem és anyát. A képen egy fiatal gyerek veszekedik az édesanyjával, hogy ha ő állítsa meg az online játékát, akkor az édesanyja állítsa meg a főzést. Igaz, ez a meme már ezer éves, de még most is viccesnek találom, így a telefont anya felé fordítottam, felezve, nézze meg.

-Egy pillanat - mondta, majd közelebb hajolt a képernyőhöz, és - gondolom- olvasni kezdte. Már vagy három percen át tartottam felé a telefont, mikor megszólalt- Ki az a "Tej örült" és mellette egy pohár tej?- nézett rám a telefon felett, mire arcomat halvány pír lepte el.

-Miért?- kérdeztem vissza.

-Csak mert írt-mondta, majd visszanézve a telefonra elkezdte hangosan is felolvasni az üzenet tartalmát- Szia [Név], holnap van az utolsó nap, szóval-

Mielőtt végig olvashatta volna az üzenetet, gyors elkaptam előle a készüléket. Ezen cselekedetemre mosoly szökött az arcára.

-Csak nem valami fiú?- emelte fel a szemöldökét- Na kezdj el mesélni.

-Csak egy gyerek, az edző táborból-legyintettem.

-Csak egy gyerek?- kérdezett vissza- És mit szeretne tőled ez a bizonyos "csak egy gyerek"?

-Nem tudom, biztos valami nem fontosat. Például, hogy holnap segítsek nekik gyakorolni, vagy egyéb hasobló.

-Aha.. értem-mondta. Én inkább úhra a telefonommal voltam elfoglalva, viszont végig magamon éreztem anya pillantásait, ezért óvatosan felpillantottam rá, viszont csak a gyanakvó mosolyát láttam meg az arcán.

Tej örült:
Szia [Név], holnap van az utolsó nap, szóval arra gondoltam, nem-e akarsz elmenni majd valahova.

Furcsa volt, hogy pont Kageyama ilyet kérdezgetett, mivel ez nem rá vall. Ő inkább az a Tsundere típus, szerintem. Viszont mégis ő írta! Ami miatt mintha kicseréltek volna. Jó érzés volt, hogy nem csak én szeretném, hogy több időt töltsünk együtt, hanem a fiú is. Hasamban felébredtek a pillangók, mikről eddig csak a kitalált romantikus történetekben olvashattam, mikor a főhős rájön, hogy szerelmes, viszont át eddig még nem élhettem. Sokszor gondoltam már bele, milyen is lehet ez az érzés. Milyen érzés mikor valaki szerelmes. Szóval ilyen lenne? Akkor ez azt jelentené, hogy szerelmes vagyok a fiúba?

Az enemy menedzsere:
Szia, szívesen, mire gondoltál? :)