Rivals' love - Kageyama Tobio x reader [Befejezett]

19.rész

Választ nem nagyon kaptam a kérdésemre hiába nézegettem a telefonom kijelzőjét perceken át a válaszra várva. Bezzeg én rögtön- jó nem... Viszont majdnem azonnal válaszoltam. Ez miatt vesztettem az előző lelkesedésemből is.

-Kész a kaja-rakott elém egy tányér sült krumplit anya, majd a velem szemben lévő helyre is. Mielőtt ő is leült volna, még egyszer visszalépett a fiókokhoz két villáért, majd átadva nekem az egyiket ő is helyet foglalt az előbb letett tányér elé. Letéve a telefonom elhadartam egy "jó étvágyat"-ot, majd nekiláttam az előttem lévő adagnak.

Evés közben a szemem gyakran a telefonomra tévedt, azonban az ugyanúgy volt ott, mint ahogy leraktam. A képernyője sem villant fel, hogy értesítésem jött volna, ami miatt kissé csalódottan vezettem át szemeim a készüléktől vissza a tányérra.

-Mi ez a hirtelen hangulat ingadozás?- kérdezte anya végig az arcomat szuggerálva - Az egyik percben még majd kiugrasz a bőrödből, és végig telefonodba mosolyogsz, a másik percben meg itt lógatod az orrod. Történt valami?

-Nem semmi...

Miután megettem az ennivalót vissza ballagtam a szobámba, hogy megússzam anya kérdezgetését. Az ágyhoz sétálva hátradőltem, majd mikor a hátam az ágy kényelmes matracához ért, a plafon felé nyújtottam kezem, amivel telefonom fogtam. Perceken át nézegettem a kijelzőjét, hátha jött azóta valami a fiútól, azonban egy értesítést sem kaptam, mióta elküldtem a válaszom. Az időre pillantottam, ami szerint már fél tizenegy volt. Szomorúan tettem le magam mellé a készüléket, majd összegömbölyödve felé fordultam, s azt néztem. A szobában a sötétség honolt, csak az ajtó alól jött be egy kis fény, így szemeim nem sokáig tudtam nyitva tartani, mert akaratom ellenére is a szemhéjam egyre csak lejjebb csukódott. Mikor ezt észrevettem újból kinyitottam és értesítést várva figyeltem tovább a telefonom.

Későre jár. Biztos fáradt a mai napi edzés miatt, ráadásul holnap még korán kell kelnie. Valószínűleg már nem fog írni...

Ezt követően újból lecsukódtak a szemeim, viszont ez alkalommal nem nyitottam ki azokat, csak vártam, hogy elnyomjon az álom. Azonban ez nem történt meg. A telefonom kijelzője felvillant, míg maga a készülék mellettem rezgett az ágyon. Gyorsan felültem és a kezembe vettem a telefonom. Pár percre hezitáltam, mikor megláttam az illető nevét a kijelzőn, viszont végül az igen mellett döntöttem.

-S-szia-dadogtam a telefonba a fekete hajú fiúnak.

-Szia [Név]. Azzal kapcsolatban amit írtam-kezdett bele, viszont mondatát nem tudta befejezni, mert egy épp akkor érkező személy félbeszakította.

-Oh, Kageyama, [Név]-vel/val beszélsz? Szia [Név]-köszöntött a háttérből a kis narancs- Kageyama húzd ki a fülesed! Nem hallom [Név]-t.

-Nem is neked kell... Szóval... [Név], holnap..  elmegyünk valahova?-kérdezte néhol elakadva, viszont ehhez képest elég hamar a lényegre tért, ami hallatán mosoly szökött az ajkaimra.

-Persz-  vágtam volna rá válaszom, azonban félbehagytam, mikor a telefon másik felén félbeszakítva engem, élvezettel kezdett bele a saját terveibe Hinata.

-Elmegyünk a tokiói toronyhoz? Múltkor le volt zárva, de annyira megakarom nézni!

-Boke.. ezt [Név]-tól/től kérdeztem. Meg egyébként is, neked nem dolgod lesz?

-Nem, szerintem holnap pont ráérek-gondolkozott el a fiú.

-De.. tudod. Mondtad, hogy dolgod lesz-erősködött tovább a fekete hajú, mire a másik csak meglepődve kérdezett vissza.

-Tényleg?

-Tényleg.

-Ah, tényleg, az a dolog.. sajnálom [Név].

-Semmi baj-mosolyogtam, bár ők ezt nem láthatták.

-És -kezdett bele ismét, azonban abbahagyta, majd magától elemelve a telefont egy másik mondatba kezdett bele- Nem mennél el máshová?

-Már miért mennék?!- hallottam meg a felháborodott Hinata-t a háttérben. Ekkor egy pár másodperces csönd telepedett a két fiú közé, én meg csak ültem a sötétben az ágyamon és vártam, hogy valaki mondjon végre valamit. Végül Hinata mintha meggondolta volna magát elköszönt tőlem, majd a hallottak alapján elment.

-Szóval... van valami ötleted, hogy hova menjünk?

-Nem, nincs. Azt hittem, hogy neked már van, így nem is igazán gondolkoztam ezen.

-Igazából, van is.. de gondoltam.. m-.. megkérdezem, hogy neked lenme-e valamilyen hely, ahova... e-elszeretnél menni-mondta néhol dadogva, viszont aranyosnak tartottam azt, hogy gondolt rám is és megkérdezte, mielőtt valami olyan helyre mennénk, ahol nem éppen érezném magam jól, bár nem hiszem, hogy van olyan hely, ahol az ő társaságában rosszul érezném magam. Ez most úgy hangozhat, mintha valami romantikus regényben lenne, viszont én tényleg így gondolom. Nem számít, hogy hova megyünk, csak vele szeretném tölteni ezt a maradék kis időt, amíg még itt vannak, hisz már csak holnap lehetünk együtt, mert az azt követő nap haza mennek, s kitudja mikor találkozunk legközelebb. Rossz belegondolni, hogy a következő találkozásunk is max egy versenyen lesz, ahol ismét a mi csapatunk ellen fog játszani. Miért kell neki egy ellenséges csapatban játszania?

Másnap reggel a szokásosnál is vidámabban keltem fel, mert csak a mai edzéseket kell kivárnom és Kageyama-val megyek el egy cukrázdába, amiről tegnap este beszéltünk. Gyors magamra vettem a fiókomból kiszedett ruháim, majd magam mögött bezárva a bejárati ajtót, indultam meg az iskola felé.

Az utcánkban még bajlódtam egy sort a fülesemmel, ami nem igazán szerette volna azt, amit én, sőt egyre jobban csomósodott össze. Felidegesítve magam rajta, kétszer megráztam, miközben a fehér fülhallgatót szidtam magamban, hátha ez segít a dolgon. Ez sem jött pont úgy össze ahogy én azt terveztem. Még jobban begubancolódott. Feladva a dolgot zsebre vágtam és zene nélkül folytattam az utam.

Az iskolához érve egyből a telefonomhoz nyúltam. Meglepő módon normális időben érkeztem. Se túl korán, se nem késve. Legalább a tábor utolsó napjaira ez is sikerült. Valahogy ez a szó, hogy "tábor vége" szomorúsággal tölt el. Holnap mennek haza. De ez most nem számít! Ki kell használnom a maradék kis időt! Erre pedig tökéletes a ma délután. Alig várom. Eme gondolat hatására halvány pír, valamint egy mosoly jelent meg az arcomon. Mikor megpillantottam a tornaterem ajtaját hirtelen múlt el a mai nap iránt való eddigi lelkesedésem.

Mi van ha rossz lesz? Ha leégetem magam. Már látom előre, hogy akárhányszor csak ránézek full vörös lesz a fejem. Nem! Én ezt nem akarom! Most is itt lesz! Biztos jó ötlet volt ez?

Az idő mintha felgyorsult volna, miközben a fejemet a kételkedő gondolatok töltötték meg. Már csak pár lépés választott el, a tornateremtől, ahol valószínűleg már ő is ott van. A hasam minden egyes megtett lépés után egyre jobban görcsölt.