𝐍𝐨𝐭 𝐚𝐥𝐥 𝐭𝐡𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥𝐬 𝐡𝐚𝐯𝐞 𝐰𝐢𝐧𝐠𝐬 /𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋./

𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

𝐉𝐮́𝐥𝐢𝐮𝐬 17. 𝐌𝐚𝐠𝐲𝐚𝐫𝐨𝐫𝐬𝐳𝐚́𝐠,

5 éve. 5 éve a mai napon hagyott it minket Jules. A hiánya azóta is csak nagyobb lett, mintsem kisebb. Az űr amit maga után hagyott még mindig üresen tántorog és azt hiszem örökké így is marad. Még mindig hihetetlennek tartom az egészet.

Miért mindig a jó emberek halnak? Miért mindig azok akik nem tettek semmi rosszat? Miért? Miért pont Jules halt meg aznap? Miért pont akkor? Miért nem élte túl?

- Charles, kész vagy? - szakított ki a gondolataimból Pierre kopogása az ajtón.

- Persze, egy pillanat. - mondtam. Az arcomat megdörzsölve szedtem össze a cuccaim, majd kilépve a szobából a franciával találtam szemben magam.

- Mehetünk? - kérdezte, mire csak bólintottam.

- Reggeli?

- Most nem. - ráztam meg a fejem. Pierre csak sóhajtott egyet, majd szemeivel újra fürkészni kezdett.

- Nagyon fáj, igaz? - kérdezte halkan.

- Pokolian. - bólintottam könnyes szemekkel. - De tudom, hogy jobb lesz holnapra és jobb lesz a hétvége után, de most annyira úgy érzem megint, hogy az ő helyét foglalom el a Ferrarinál. Kibaszottul megérdemelte volna. - mondtam szomorúan.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke rád onnan fentről Charles. Nincs nála büszkébb keresztapa. - mondta biztatóan a francia.

- Bár itt lenne most ő is. - motyogtam.

- Ha testileg nem is, de lelkileg mindig veled van és vigyáz rád. - mondta, mire csak bólintottam egyet. - Kimegyünk együtt vagy mással mész?

- Velem jön. - bukkant fel a semmiből Rayne.

- Ezt jó tudni. - mondtam egy kicsit meglepetten.

- Szuper lesz Mosómedve, ne dünnyögj. - lökött oldalba egy mosollyal. - De induljunk. Jó étvágyat Pierre. Később, majd vissza adom a másik feled, de most lelépünk. Szia. - intett a franciának. Leöklözve Pierrel indultam az olasz nő után.

Csendben követtem őt, miközben az agyam ezer felé kattogott. Charlotte a héten kiköltözött a lakásomból. Vége van. Ennyit ért neki minden. Úgy látszik a csávó, akit talált jobb. Jobb, mint én. Többet tud neki adni és boldogabb vele.

De ha boldog akkor végülis nem annyira érdekel, mert nem az a legfontosabb? Süket duma.

Kicseszettül fáj, hogy mást választott és nagyon dühös vagyok rá. Remélem egyszer ő is megtapasztalja, majd milyen érzés elveszíteni egy olyan személyt, akit a legjobban szeret.

- Haho, figyelsz? - lengette meg a kezét a szemem előtt Ray.

- Tessék? Bocsi, ne haragudj nem figyeltem. - ráztam meg a fejem.

- Azt kérdeztem csak, hogy este, sötétedés után, mikor már kevesebben vannak az utcán akarsz-e lampion elengedni vagy valamilyen virágot úsztatni Jules emlékére? Tudom nem az igazi, de ezt találtuk ki Andreasszal. - mondta, vagyis inkább hadarta.

- Komolyan eregethetünk lampiont? - kérdeztem meglepetten.

- Senki nem tiltja és ha valakinek baja van vele akkor, majd lebokszolom vele. - rántott vállat.

- Akkor benne vagyok. - bólintottam.

- Rendben, majd megkérdezem ki jönne még. Daniel, Binotti és Sebastian biztosan ott lesznek, de szerintem ha megkérdezzük Pierret ő is biztos jön majd. - mondta már a kocsiban ülve. Hello, hello Rayne féle taxi megint.