𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐨𝐧𝐞

2.1K 143 7
                                    

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

𝐒𝐳𝐞𝐩𝐭𝐞𝐦𝐛𝐞𝐫 10. 𝐅𝐥𝐨𝐫𝐞𝐧𝐜𝐞 (𝐅𝐢𝐫𝐞𝐧𝐳𝐞),

- Rayne nem hiszem, hogy jó ötlet elmenni. Szét fog minket szedni a sajtó. Engem biztosan. A Ferrari szégyene vagyok most ezzel a versennyel. - mondtam már szinte pánikolva a nőnek, aki velem szemben ült.

- Leclerc! Nem lesz baj. Tudják, hogy te nem tehetsz semmit. Nem te vagy az autó mérnöke, nem te tervezted, nem te csinálod a beállításokat. Te beülsz és vezetsz csak jóformán. Jó persze nem, de érted. Plusz, ha futam közben lesz rossz valami akkor arról végképp nem tehetsz. - tette félre a laptopját az öléből. - Plusz én nem is tudok annyi mindent, mint te, mert ugye váltok, de akkor is. Érted, amit mondok, nem? - nézett rám kérdőn.

- Értem. - sóhajtottam.

- Na gyerünk Mosómaci. Lelkesebben. - rúgta meg óvatosan a lábamat.

Elmosolyodva pillantottam a nőre, akivel július óta sokkal jobb kapcsolatom van, ha ezt mondhatom így. Sok mindent megosztok vele és szerencsére nem küld el. Ez azonban fordítva nem igaz, mert Ray szinte egyáltalán nem bízik bennem, de ennek ellenére is sokszor jó a hangulat köztünk. A napi csipkelődések semmit sem változtak szerencsére, aminek őszintén örülök, mert mindig feldobják a napomat és megnevettet még akaratom ellenére is.

- Félek igazából. - vallottam be halkan.

- Miért? - kérdezte óvatosan.

- Nem tudom. Nem akarok senkinek sem csalódást okozni. Félek, hogy azt fogják hinni, hogy nem tettem meg mindent, hogy megnyerjük a Monzai Nagydíjat. Félek, mert nem akarok apámnak, Julesnak és Anthoinenak sem csalódást okozni. Egyszerűen csak félek. - mondtam szomorúan.

- Figyelj. - ült mellém. - Bármit is teszel ők büszkék lesznek rád. Ők a családod még akkor is, ha már nincsenek veled. Büszkék rád, mert még mindig itt vagy és mindent megteszel azért, hogy magadból és az autóból is kihozd a maximumot. Nem csak ők, de én is az vagyok rád és a csapat is. Nagyon. És becsülendő, hogy még mindig ilyen kedves és jóindulatú vagy. - fogta meg biztatóan a kezem.

- Ez sokat jelent. Köszönöm. - húztam ki a kezemet az övéből, majd magamhoz öleltem őt. Na igen a másik pont. Az eleje óta már eljutottunk a pár pillanatos átkarolásokból egy-egy hosszabb ölelésig és van amit ő kezdeményez, szóval határozottan állíthatom, hogy haladtunk és csakis jó irányba.

- Jó Mosómaci vagy te. - motyogta a vállamba, mire mind ketten elnevettük magunkat.

- Azt hiszem ennél szebbet még nem mondtál nekem.

- Ne szokd meg. - nevetett továbbra is. - Na mennünk kéne, mert nem lenne jó, ha elkésnénk erről a pereputtyról és még fel is kell öltözzünk szóval kapd össze magad és vonszold át magad a szobádba.

- Nem lehetne, hogy áthozom a cuccaim és itt készülődök? - kérdeztem nagy szemekkel.

- Minek? - ráncolta a homlokát.

- Mert nem tudok nyakkendőt kötni.

- Komolyan? Ennyi? Ennyi az indokod? - vonta fel szórakozottan a szemöldökét.

- Aha. Szerintem eléggé helyt is áll. - vigyorogtam.

- És ugyan nekem ebből mi hasznom lenne? Vagy miért lenne jó? - kérdezte.

- Élvezhetnéd a csodás társaságom. - mutattam végig magamon, mire csak egy fintort kaptam.

- Még mindig nem értem mi lenne jó benne.

𝐍𝐨𝐭 𝐚𝐥𝐥 𝐭𝐡𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥𝐬 𝐡𝐚𝐯𝐞 𝐰𝐢𝐧𝐠𝐬 /𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋./Donde viven las historias. Descúbrelo ahora