𝐍𝐨𝐭 𝐚𝐥𝐥 𝐭𝐡𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥𝐬 𝐡𝐚𝐯𝐞 𝐰𝐢𝐧𝐠𝐬 /𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋./

𝐂𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫 𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐧𝐢𝐧𝐞

𝐑𝐚𝐲𝐧𝐞 𝐀𝐚𝐝𝐲𝐚 𝐀𝐧𝐜𝐢𝐧𝐢

𝐒𝐳𝐞𝐩𝐭𝐞𝐦𝐛𝐞𝐫 26. 𝐌𝐚𝐫𝐚𝐧𝐞𝐥𝐥𝐨,

- Megnézted a videót, amit ma küldtem? - kérdezte Charles telefonon keresztül szombat délelőtt a két szabad edzés között.

- Még nem. Idáig csak azokat a papírokat meg doksikat néztem át, amiket a csapat küldött. - ingattam meg a fejem.

- Te miért is dolgozol? - vonta fel a szemöldökét.

- Mert unalmas itthon.

- Nem ebben egyeztünk meg Ray. - ciccegte.

- Semmi sem állandó Mosómaci és abba nem gondoltunk bele, hogy itthon fog megenni az unalom. - dünnyögtem.

- Ne hajtsd túl magad, oké?

- Nem fogom. - csóválta meg a fejem. - Amúgy most milyen az autó? 

- Lehetne jobb. - sóhajtotta. - A kanyarokban nem igazán akar úgy fordulni, ahogy én akarom.

- Próbáljátok nagyobb leszorító erővel?

- Igen, de úgy meg az egyenesben vesztünk még többet, szóval vissza raktuk az eredetire vagy még talán kisebbre is. A szárnyak elvileg jók, szóval nem értem, hogy mi lehet a baj. - túrt a hajába, majd fáradt tekintettel nézett a kamerába. - Ne várj sokat ettől a hétvégétől sem.

- Ha beleadsz mindent, ahogy mindig akkor nem lesz semmi baj. Legalább próbálkozol akkor. - próbáltam pozitívan hozzá állni.

- Erről, majd beszéljünk az időmérő után. - forgatta meg a szemeit.

- HALO! Ennél több jó kedvel. - szóltam rá, mire csak elnevette magát.

- Amúgy. - kezdte megköszörülve a torkát. - Mit szólsz ahhoz, ha jövő hét kedden megyünk vacsizni? Délben bent kell lennem a gyárban Binottoékkal, de utána elvileg szabad vagyok az edzéstől eltekintve. - mondta.

- Nekem teljesen rendben van.

- Okés, akkor foglalok asztalt. - vigyorgott.

- Azt nem fogod elmondani, hogy hova, igaz?

- Talált süllyedt. - kacsintott rám.

- Borzalmas vagy.

- Mondj újat. - nevette el magát.

- Nem tartalak fel? - jutott eszembe a kérdés, amit már meg akartam kérdezni tekintve, hogy én hívtam őt és nem szeretném zavarni.

- Nem, egyáltalán nem. Miért?

- Csak kérdeztem. - rántottam vállat.

- Jobban vagy?

- Hol jobb, hol rosszabb. De a csoport foglalkozásoktól egyenesen a falra mászok már. Elviselhetetlen az egész. - morogtam.

- Kitartás. - mosolygott rám biztatóan.

- Köszi. - biccentettem. - Te hogy vagy?

- Fenomenálisan és hulla fáradtan. Olyan itt az ágy, mintha egy darab kövön aludnék.

- Kellemesen hangzik.

- Ó, elhiheted nagyon kellemes is. - mondta szarkasztikusan, mire csak elnevettem magam.

- Dan? Ő hogy van? Elég szűk szavú volt az üzenetben most. - kérdeztem  legjobb barátokra.

- Megviselten. - húzta el a száját a monacói pilóta. - Nagyon aggódik érted egész nap. - mondta, mire elfogott a bűntudat.

- Beszélek, majd vele később.

- Annak fix örülni fog. - mosolygott rám. - De amúgy idáig jól ment a pályán és ott össze szedett, csak akkor látszik rajta ez, ha nem köti le épp semmi vagy ha van akkor a szabad idejében.

- Értem. - motyogtam.

- Hétfő reggel indulunk, majd haza. Danielék azt hiszem még vasárnap este, majd vagyis ő azt mondta, de majd meglátják még.

- Én itthon leszek. - rántottam vállat.

- Cora még ott van?

- Nem, ő már haza ment. - ingattam meg a fejem.

- Okés. - mondta, miközben ásított egyet.

- Mennyit aludtál? - kérdeztem tőle.

- Túl keveset. Csak 6 órát aludtam. - mondta megforgatva a szemeit.

- Andreas ehhez mit szólt?

- Csak röhögött rajtam, majd elküldött edzeni.

- Szegény te. - nevettem.

- Köszönöm Ray. Az együtt érzésed ma is a tető fokon van.

- Mint mindig. - mosolyogtam.

- Na jó mennem kell, mert Andreas betöri az ajtót itt nekem. - mondta elhúzva a száját.

- Később beszélünk.- mosolyogtam rá.

- Majd írok vagy hívlak. - bólintott.

- Sok sikert.

- Köszi. - kacsintott rám, majd egy gyors elköszönés után leraktuk a telefont.

Egy sóhajt eleresztve néztem körbe a nappaliban, majd a szememet lehunyva tűrtem a csendet, ami körül ölelt. Nem volt itt senki, hogy valamilyen zaj vagy kis szöszmötölés betöltse a lakást és a csend szinte őrjítő volt. Nem akartam egyedül lenni, de ugyan akkor azt sem tudtam, hogy kit hívhatnék fél vagy bármi ilyesmi. Daniel és Charles alapból kiesnek az egész hétvégére szinte, Corat már ne akartam zavarni, mert így is elég sokat volt velem az elmúlt időben és egyszerűen csak nem tudtam kivel beszélhetnék vagy bármi ilyesmi.

Charles az elmúlt időszakban rengeteg segített és ezt nem tudom, hogy hogy fogom tudni meghálálni neki. Már csak az sokat jelentett, hogy csendben ült mellettem és együtt néztünk valamit vagy csak néztünk ki a fejünkből, amíg a kórházban rontottam a levegőt. Ha épp nem bent volt velem akkor hülye videókat és memeket küldözgetett, hogy ne unatkozzak.

Az összes videó közül az volt a kedvencem, amikor arról küldött egy-egy kisebb felvételt, ahogy zongorázik. Eszméletlen aranyos és kreatív ötlet volt tőle és mindegyiket nagyon imádtam. Most is például egy olyan videót küldött, amiben zongorázik. Ezek a kis szösszenetnyi videókat minden nap küldte, ha épp nem Face Timeon játszotta el.

Mindent megtett azért, hogy kicsit se érezzem magam rosszul és ez nagyon sokat segített még, ha másnak ez szinte semmit sem jelent. A vacsihoz kapcsolódóan sokat nem tudok hozzá fűzni csak annyit, hogy már most egy kis izgalommal töltött el az egésznek a gondolata.