Never Say Never **Befejezett**

Könnyek között...

Taehyung:

Lélegzet visszafojva állok és nézem azt aki tavaly még a világot jelentette nekem, azt aki aztán összetörve elhagyott, azt aki olyanná tett amilyen sose akartam lenni, hiszen míg ő hősködött, addig én darabokra estem lelkileg....
Amikor felém nézett Yugyeom gyorsan lelépett mert tudta, hogy semmi esélye ellen így már csak ketten maradtunk, de mielőtt vissza változott volna én is átváltoztam és dühösen a nyakának ugrottam.
A hirtelen támadás őt is meglepte, így nem tartott meg bennünket és össze gabajodva gurultunk le a kis dombról, majd az egyenes talajon ahol szét váltunk én újra és újra neki estem, nem számított, hogy mindig könnyen hárított, sőt csak még jobban zavart, hogy se nem védekezik rendesen, és nem is támad, hanem úgy viselkedik mintha egy kölyökkel játszana, pedig haraptam a fülét, hátát, lábát, a nyakára is mentem, de ő mindig csak arrébb lökött figyelve, hogy ne essen bajom, és ez pedig már ki verte a biztosítékot...

"Támadj vissza! Harapj vissza! Harcolj, te utolsó mocsadék" üzentem telepatikusan, és vicsorogva.
" Inkább nyugodj le, változzunk vissza és beszéljük meg a dolgokat, kérlek"
"Nem! Én veled többet nem beszélek, és ha nem ölsz meg tisztes harcban akkor én foglak!"
"Rendben" mondja, és vissza változott.
- Rendben. Gyerünk végezz velem! Ölj csak meg, de azt nem kérheted tőlem, hogy bántsam azt aki a legdrágább a szívemnek!- mondja kezét széttárva, várva rám, hogy tényleg meg öljem...
A szavaitól csak még mérgesebb lettem, de nem tudtam meg tenni...

Vissza változtam, mire ki nyitotta szemeit. Hosszasan néztük egymás könnyes szemeit, aztán ő törte meg a pillanatot.
Kettő nagy lépéssel át szelte köztünk a távolságot, ugyanúgy ahogyan én tettem az első csókunknál és megcsókolt.
Ahogyan megéreztem ajkait újra az enyémeken, hirtelen mindent elfelejtettem és csak azt akartam, hogy újra a karjaiba lehessek, sóvárogtam, illatáért, testéért, a benne lévő alfáért, a szívéért, a lelkéért, mindenéért!
Olyan erősen kezdtünk el kapaszkodni egymásba, mert éreztem, ahogyan ő is attól rettegek, hogy újra el kell válnunk... éreztem, ahogyan megbánta azt, hogy engem itt hagyott, pedig tudta, hogy mindenképpen meg kell tennie...azokban a percekben az én omegám és az ő alfája teljesen egyesült, éreztem mindazt amit ő is és ő is érzett mindent amit én éreztem...

- Gyűlöllek, gyűlöllek, annyira gyűlöllek- zokogtam nyakába, ő leült a földre én pedig az ölében adtam ki mindent magamból- Gyűlöllek amiért ezt tetted velem! Elhagytál! Összetörtél! Miattad olyanná váltam amilyen sose akartam lenni, miattad lett pokollá az egész világ számomra! Miattad, miattad, minden miattad van, gyűlöllek...- szorítom magamhoz még jobban és sírok megállás nélkül.
- Én sokkal jobban gyűlölöm magamat amiért el hagytalak, annyira sajnálom- sír ő is és olyan erősen kezd el magához szorítani, hogy csak nagyon nehezen kapok levegőt, de nem érdekelt, végre a karjaiban lehettem és csak ez számított...

Azt hittem csak álmodtam az egészet, de amikor reggel megláttam magam mellett az erdőben ismét bennem rekedt a levegő és rá jöttem, hogy nagyon is meg történt... Visszajött... Tényleg volt képe vissza jönni...
Tiszta fejjel gondolkodva csak még inkább dühös lettem, fel is pattantam, ami nem volt túl jó ötlet mert hirtelen megszédültem és majdnem el estem, de egy fába sikerült megkapaszkodnom szerencsére, de utána a tegnapi pia is ki jött belőlem, amire ő is felébredt.
- Taetae!- rohant hozzám- minden rendben?
- Persze- lököm el magamtól- hagyjál békén és takarodj oda vissza ahonnan jöttél- próbálok hazamenni de elég vacakul megy így ha Jungkook nem kap el össze is esek.
- Jézusom, mikor ettél utoljára, ki vannak a bordáid- aggódik.
- Legalább nem vagyok dagadt, de mit foglalkozol ezzel?! Hagyjál békén tudod sokkal jobb volt míg ott voltál..- lököm el magamat tőle újra és újra menni kezdtem.
- Mi történt veled? Sose ittál...
- Nem mindegy az neked?!
- Nem! Taehyung!- fordít szembe magával- Mit csináltál magaddal amíg nem voltam itt?!- kérdezi idegesen, amire ismét én is az leszek és le rázom a kezeit.
- Neked semmi jogod, hogy számon kérje rajtam bármit is! Ahhoz meg pláne nincs, hogy most TE legyél felháborodva! És ezt nem én tettem, hanem TE! Kurvára TE vagy a hibás mindenért ami velem történt- kiabálok- kitépted, össze törtes apró homok szemcsékre a szívemet és csodálkozol utána, hogy nincs minek tovább érted dobognia?! Az egész életemet és lényemet tetted a földek egyenlővé egyetlen pillanat alatt! De habár aztán üresen, de sikerült fel állnom és most jól vagyok és ha nem akarsz még egyszer meg ölni akkor örökre békén hagysz!

- Taehyung... Sajnálom, annyira sajnálom, de ne tedd ezt- kérlel könnyes szemekkel- ne tedd ezt se velem de magaddal! Amikor ott voltam és harcoltam vagy aludtam vagy ettem vagy bármit is csináltam csak te voltál előttem, csak te jártál az eszembe, nem megyek vissza soha többet ott maradok, soha többet nem hagylak el egy pillanatra sem, kérlek bocsáss meg!- esik össze előttem, és érzem ahogyan én is a sírás szélére kerülök, de most erősnek kellett lennem, rá kell jönnie az igazi dologra amivel engem tönkretett...
- Jungkook- térdelek elé és arcát kezeim közé veszem, hogy szemébe tudjak nézni- nem azért nem tudok megbocsátani, hogy el mentél, hiszen tudtam, hogy miért teszed, és egy apró kis porszem ami maradt a szívemből még mindig vissza akar és talán örökké vissza akar kapni. Gondold át azt az estét és talán rá jössz, hogy mivel tetté ilyenné, és akkor talán... De csak talán meg fogok bocsátani...

Még utoljára meg csókoltam, majd el futottam...