Change

47 Rész

Ren szemszöge:

Hogy tehettem ezt? Olyan gyorsan történt minden. Akkora barom vagyok, nem hiszem el. Rángattam és meglöktem. Rászorítottam a karjára. Konkrétan a semmi miatt! Csak rossz fiókba botlott bele és én ezt tettem vele. Bántottam őt. Az egyetlen embert, aki még bízott bennem. Nem is rá voltam mérges hanem a szituációra, nem őt láttam magam előtt, hanem a mostohámat. Amikor rátalált az eldugott pénzemre és úgy gondoltam, hogy most nem hagyhatom, hogy elvegye azt, ami az enyém, amiért megdolgoztam és elköltse a szaros piára.

Oldalra néztem. Remegett, sírt. Letöröltem a könnyeim, kezéért nyúltam volna, de elrántotta azt és karjával átölelte a lábát. Fél tőlem. Miattam történt ez az egész. Pedig megbeszéltük a gondokat és most újat generáltam. 

Hogy tehettem ezt? 

Kifújtam a bent tartott levegőt, próbáltam összeszedni magam. Nem csinálhatom ezt minden alkalommal, nem tehetem tönkre. Ő nem tehet erről, nem ezt érdemli. Tudnia kell miért vagyok ilyen, hogy mégis mi a francért reagálok adott szituációkra úgy, ahogy. El kell mondanom neki. Itt az ideje mielőtt nagyobb baj történik. Felé fordultam:

- Mutatok valamit - nyújtom felé a kezem. Tekintetét rám emelte, de nem tett semmit. Szemébe nézve megláttam magam. Amikor engem bántottak én is így ültem. Rettegve. - Itt az ideje, hogy megtudj mindent. Őszinte akarok lenni. -leguggoltam elé – Kérlek, bízz bennem. Most utoljára - ismét felé nyújtottam a kezem. Megtörölte az arcát majd felállt, én is követtem példáját - Öltözz fel, és várj meg kint a kapu előtt. Kérlek, ne menj el. Nem akarlak úgy elveszteni, hogy nem tudod az igazságot. Amint megtudtál mindent és elakarsz menni – visszanyeltem a zokogásom - Én elengedlek - aprót bólintott és elkezdett öltözködni.

Felmentem az emeletre és az éjjeliszekrényem fiókjából kivettem egy kissebb kulcscsomót, pár fotóval elindultam. 

Beszálltam a kocsiba és megálltam Alissa mellett. Vártam, hogy beszálljon, de nem jött. Legördült egy könnycsepp az arcán és elfordult. Kiszálltam az autóból, odamentem hozzá.

- Hé- fogtam meg vállát, de lelökte a kezem - Kérlek gyere velem. Tudnod kell az igazat - felém fordult és a szemembe nézett. - Könyörgök - nemlegesen megrázta a fejét. Felemelte a kezét azt hittem meg akar ölelni, de meglendítette a karját, arcomon éreztem a tenyerét. Az ütés miatt a fejem elfordítottam és állam megfeszítettem. 'Nem szabad dühösnek lenned rá! Megérdemelted' mondta belső hangom. Mély levegőt vettem. Nem üthetek vissza. Nem, őt nem.

- Baszódj meg Davidson. Egy utolsó féreg vagy. Mutasd meg a szaros kifogásod, aztán hagyj békén- ennyit mondott. Kikerült és beült az anyós ülésre. Dühösen mégis összetörve fújtam ki a levegőt. Beszálltam én is majd elindultunk.

Néma csend telepedett ránk. Még a rádiót is kikapcsolta. Felé néztem, de ő csak bámult ki az ablakon. Égett az arcom a keze nyomától, de megérdemeltem. 

Az út felénél jártunk és nem bírtam már tovább. - Sajnálom - rápillantottam, de mint aki meg se hallotta - Ami bent történt. Undorító dolgot tettem. Nem akartalak bántani -

- Még is megtetted - feszült volt.

- Tudom és én sajnálom. Bocsánat, én csak -

- Te csak mi? - rivalt rám - Azt hiszed, hogy te bármit megtehetsz? Mit gondoltál Ren? Hogy majd a nyakadba ugrok a tetted miatt?

- Nem, de én -

- De te mi?! - szakított ismét félbe - Nem az egyik sulis tag vagyok, akit kedvedre szívathatsz, mert neked olyan hangulatod van! A párod vagyok! Akit állítólagosan annyira kedvelsz -

- Őszintén sajnálom - szorítottam meg a kormányt.

- Már azt sem tudom mikor vagy őszinte - ennyivel le is zárta a beszélgetést - Nekem lenne okom haragudni rád, de te lettél dühös. Te csinálsz állandóan szarságokat - fejezte be monológját

Ahogy egyre közelebb kerültünk a célállomáshoz, annál idegesebb lettem. Az emlékek csak úgy suhantak át az agyamon. Végül egy nagy fakerítésnél megálltam. Kiszálltam a kocsiból és a lakatot kinyitottam majd a kaput is kitártam. Az autóval beparkoltam az udvarba. Megszorítottam ismét a kormányt, mintha csak az életem múlt volna rajta. - Oké - kapkodtam levegőért. Olyan lehettem, mint aki meg akar fulladni. A tenyerem izzadt, a testem teljesen befeszült és rázott a hideg. Rég nem voltam már itt. Nagyon rég. Kipattantam a kocsiból és kinyitottam Alissa oldalán lévő ajtót. Elindult egy irányba, de megragadtam a kezét. Bunkón rám nézett. - Ez a hely - mutatok körbe - Én itt - nagyot nyeltem - Itt nőttem fel nagyjából. Régen voltam már erre. De ahhoz, hogy mindent tudj rólam itt kell kezdenem -

- Jó - mondta nemes egyszerűséggel.

- Nekem ez nagyon nehéz. Még senkit nem hoztam ide. Te vagy az első - bólintott - Szóval szépen kérlek csak hagyj nekem esélyt, hogy elmondjak mindent -

- Rendben. -

- Oké - fújtam ki ismét a bent tartott levegőt - Erre - ahogy haladtunk végig a betonozott úton egyre jobban remegtem. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, a gyomrom lüktetett. Ahogy elhaladtunk a ház előtt a teraszra pillantottam és megtorpantam. Láttam magam kisgyerekként, ahogy ülök a lépcsőn és valami könyvet bújok.

- Minden rendben?

- Semmi sincs rendben - ajkamba haraptam és indultunk tovább. Mielőtt a ház oldalára értünk volna ismét megtorpantam. - Ez, ez nem lesz mindennapi látvány -

Befordultunk a ház oldalára, ahol kettő egybe épült sirkő fogadott. Közelebb húztam Alissát. A szívem csak úgy kalapált, mint akit nemsokára elvisz a szívroham.

Össze néztünk a lánnyal - Alissa bemutatom a szüleim - mutatok az emlékkőre - Anya, apa ő itt a barátnőm Alissa Gash - furcsának hangozhat a tény miszerint 2 kövülethez beszélek, de tudtam és éreztem hogy ott vannak akkor és abban a pillanatban.

- Ren - fordít magával szembe, közel húzott és megölelt. Olyan erősen szorítottam, mintha csak az életem múlna rajta.

Kis idő után letelepedtünk a földre a sírkövek elé és csak bámultam magam elé. Nem jöttek ki szavak. Nem tudtam mit mondani.

- Mi történt? - tette fel a kérdést

Nagyot sóhajtottam és előhalásztam zsebemből a képeket. Az első képen kisbaba voltam. Apukám tartott a karjában édesanyám meg átkarolta a vállát és mind ketten rám mosolyogtak - Ez az első fotónk - adom kezébe. Alaposan végig nézte. 

- Ez pedig az utolsó - szipogtam. A képen hárman voltunk én középen szüleim meg a két oldalamon fognak közre. Boldogan és örömmel teli mosolygunk a kamerába. Akkor még nem tudtam, hogy mennyit fog jelenteni nekem ez a fotó - Azon a napon készült egy pár órával a történtek előtt - adtam kezébe.

- Boldogok voltatok, igaz? - pillant rám

Elmosolyodtam - Az nem kifejezés - 

- Nem kell elmondanod, ha nem állsz készen rá - fogta meg kezem. 

- Készen állok. Már javában itt az ideje - mély levegőt vettem utána belekezdtem: 

----Halihó, ez a rész rövidebb lett csak, hogy fokozzük az izgalmat. Viszont a kövi rész hosszabb lesz és jóval tartalmasabb. Szóval legyetek türelemmel---