Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

3.

Barát

(főnév)

Bizalmas személy, akivel szoros kapcsolatban vagyunk, és akinek tisztességére, segítségére bármikor számíthatunk. 

Daisy

Idegesített, hogy nem értettem amit beszél. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha arra fogok gondolni, bár beszélnék franciául. Most viszont mindennél jobban akartam, hiszen az anyanyelvem mellett a spanyol és a gyér olasz nyelvtudásomat nem igazán tudtam akcióba lendíteni vele szemben. Gyorsan, számomra szinte hadarva beszélt. Hevesen gesztikulált hozzá, hol járkált fel-alá, hol pedig leült az ágy szélére, hogy aztán ujjait újra és újra végig húzza ajkán.

Egy pillanatra megugrottam amikor megcsörrent a kezemben lévő telefonom. Pierre kissé dühösen nézett rám, de aztán újból felállt az ágyról és besétálta fürdőszobába, hogy magára zárhassa az ajtót és úgy folytassa bizonyosan mélyenszántó diskurzusát.

- Mégis mi a fenét csináltál? - Csengett fel Lily hangja a vonal túlsó felén, én pedig fáradtan felsóhajtottam, hiszen erre én is kíváncsi voltam – tudod egyáltalán, hogy ki Ő?

- Egy pár órája már igen – nyeltem egy nagyot, alig ismertem hangomra – sokkal jobban idegesít, hogy semmit nem értek abból amit beszél, mert hidd el nagyon sokat tud beszélni. Csak, pont franciául. Én pedig nem beszélek franciául, de úgy érzem rólam van szó, vagy rólunk...pontosabban arról amit csináltunk.

- Hogy történt?

- Ez a legjobb az egészben – ráztam meg a fejem idegesen – nem tudom. Lily én még soha életemben nem ittam ennyit.

- Na ne mond – szinte hallottam ahogy, hű szokásához híven bosszúsan forgatja szemeit – még egy bulink után, sem mentél férjhez!

A szóra ismét felfordult a gyomrom.

- Figyelj – ültem fel az ágyban és megpróbáltam komolyra fordítani a szót – David és te azonnal üljetek fel egy gépre, szükségem van egy ügyvédre!

David volt, Lily barátja. Ügyvédnek készült, jövőre végzős lesz. Kizárt dolog, hogy meg tudjak fizetni egy valódi szakembert, de nem akartam, hogy bármibe is belehúzzanak, vagy elcseréljenek egy tál sajtra, vagy ami még rosszabb: csigára. Csakhogy maradjunk a sztereotípiáknál.

- Mit gondolsz, hol vagyunk már? Hajnali hatkor arra keltem, hogy kismillió értesítésem van és üzenetem! Mindenki azt kérdezi, hogy mióta vagytok együtt és miért nem írsz vissza! Azonnal jegyeket foglaltunk! Egy fél óra és indul a gépünk! Ha odaértünk, írok!

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem sok ember van az életemben, akire komolyan számíthatok, de Lily az egyik ilyen mentsváram.

- Rendben – bólintottam határozottan – te vagy a legjobb, Lily!

Erre csak elnevette magát majd kinyomta a telefont. Pont ekkor jött vissza Pierre is. Nem mondanám, hogy sokkal jobb kedve volt. Halványan elmosolyodtam. Bárkit is hívott fel, nem gondolom, hogy repdestek az örömtől. Leült mellém majd fáradtan elnyúlt az ágyon. Arcát tenyerébe temette és hangosan felnyögött. 

Igen. Én is pont így éreztem magam.

Hátamat az ágy támlájának támasztottam és felhúztam magamhoz a lábaimat, fejemet térdemen pihentettem, úgy néztem a fiúra aki még mindig takarta arcát. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy mondjak valami értelmeset, vagy lelkesítőt de magam sem tudtam, hogy mit hoz számunkra a jövő. A nagy gondolkodásomat, a gyomrom hangos korgása zavarta meg. Fülig elvörösödtem, Pierre pedig kuncogni kezdett.