Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

17.

Felelőtlen

(melléknév)

Előrelátás nélküli. Hiányzik belőle a józan ész, a következmények előrelátásának a képessége.

Pierre

Nagyon jól tudtam, hogy minden veszélyes döntésnek, ami előnyhöz vagy örömhöz juttat megvannak a maga következményei. Amelyek előbb vagy utóbb, de utol fognak érni és kamatostól visszakövetelik a boldog napokat, perceket vagy másodperceket. Semmit nem fog hagyni magából, csak az üres és tompa fájdalmat.
Mégsem akartam volna máshogy dönteni.

Egy hét telt el mióta, Daisy és én egymásra találtunk. Azóta pedig, napjában többször is egymásnak esve kötünk ki az ágyban, a kanapén, a zuhanyzóban, a konyhapulton. Nem is tudom mit mondhatnék. Nem beszélgetünk túl sokat, arról ami köztünk van.

És a piszok nagy igazság az, hogy mocskosul jól érzem magam így.

Borzasztó nagy teher volt a világban kialakult helyzet, a távolság a családomtól és a barátaimtól, az, hogy nem tudom mikor versenyezhetünk újra, plusz itt volt ez a szerződés is közöttünk a kamu házassággal. A lány érkezése rendesen felforgatta az életemet, mégis Ő volt jelenleg az egyetlen biztos pont is benne.

- Van fél órám a következő előadásomig – rontott ki Daisy a szobából, miközben épp az utolsó edényeket pakoltam be a mosogatógépbe a tegnapi vacsoránk után.

Még mielőtt közölhettem volna, hogy tusolni indultam a futás után, már előttem is termett. Ajkait követelőzően tapasztotta az enyéimre. Nem igazán volt ellenvetésem az ötlet ellen. Határozottan húztam magamhoz, hogy a következő mozdulattal megszabadítsam felsőjétől. Meztelen felsőteste az enyémnek tapadt, fogával finoman karcolta nyakam bőrét, ami miatt nem tudtam visszafogni jóleső sóhajaimat. Finoman a hajába túrtam, fejét hátra hatjotta, így tökéletes lehetőségem kínálkozott arra, hogy ezúttal én halmozzam el apró, puha, nedves csókokkal nyakának finom ívét.

Egy mozdulattam emeltem meg, lábait azonnal derekam köré fonta. A konyhapultig hátráltam vele, az ott lévő gyümölcskosarat és a benne lévő gyümölcsöket, egy hanyag mozdulattal sepertem félre. Alig tettem le, amikor már a felsőmet hámozta le rólam. Mozdulataink kapkodóak, hevesek mégis szenvedélyesek voltak. Mindketten ugyanarra vágytunk. Nem volt semmi mellébeszélés vagy apró játék.

Apró szitokszavak csúsztak ki ajkaimon, amikor végre megéreztem magam körül. Jóleső borzongás futott végig a testemen, testünk újra és újra összeforrt. Annyira soknak éreztem az egész helyzetet, mégis egyre többet és többet akartam belőle.

Ügyelve arra, hogy egy pillanatra se szakadjak el tőle, újra az ölembe kaptam és a konyhapultról leemelve, a hálószoba felé igyekeztem vele. Amikor az ágyon találtuk magunkat, forró csókokat hagytam mellkasán, különös figyelmet szentelve bőre minden egyes négyzetcentiméterének.

Testünk egymásnak feszült, szinte éreztem ahogy a szíve dörömböl a mellkasában. Kezeim derekára kúsztak, megpróbáltam egy helyben tartani Őt, miközben mozdulataim kezdtek összefüggéstelenné, de egyre sürgetőbbé válni.

Pillanatokkal később, nevemet ismételgetve hullott darabjaira a lány, karjaimban. Édes hangja és az, ahogy lüktető testét magam körül éreztem, engem is magával ragadott. Boldogan hajtottam fejemet mellkasára.

Daisy ujjai a hajamba csúsztak, felnéztem rá. Szemében ugyanazt a mámort láttam csillogni, ami az enyémben is csilloghatott.

*

Daisy

Fél órával később tényleg az íróasztal előtt ültem, előttem a laptopommal, az előadást hallgatva. Valójában csak háttérzajként funkcionált, mert a gondolataim nagyon máshol jártak. Például a mögöttem lévő, igencsak szétdúlt ágyon. Illetve az elmúlt napokon. Mégis hogyan jutottunk idáig?

Annyira harcolni akartunk ellene, hogy most úgy tűnik, mintha soha nem kapnánk eleget a másikból. Újra és újra azon kapom magam, hogy hiányzik ha nincs itt. A hangja, az érintése, a csókjai. A bolond nevetése is. Sokkal közelebbnek éreztem magamhoz, mégsem tudtam róla szinte semmit. Ahogy Ő sem rólam.

Mégis minden gördülékenyen működött. Nem voltak viták, felragasztott vonalak a határok tisztázásra és értelmetlen kakaskodások sem. Csak Ő és én. A világtól elzárva, egy apró de annál boldogabb buborékban. Az egyetlen ami zavart, hogy ezt a buborékot nem igazán tartottam túl tartósnak. Sőt.

Úgy éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy az első rések megjelenjenek. A valóság pedig nagyon fog fájni.

Mégsem akartam felelősséget vállalni. Annyi mindenen mentem keresztül, olyan sok rosszat és mellőzést kaptam már az életemben, hogy most nem tudtam elengedni ezt a boldogságot. A hírekből ítélve könnyen lehet, hogy egy év múlva már itt sem vagyunk. Minden és mindenki megbolondulni látszik körülöttünk. Ráadásnak itt van ez a kis színjátékos év is közöttünk.

Miért nekem kellene a kemény és bonyolult döntéseket meghoznom?

El akartam engedni magam.

Csak sodródni az árral és nem gondolni arra, hogy mi lesz holnap, vagy két hét múlva, vagy akár egy év múlva.

Amikor ezt a kis monológót előadtam a legjobb barátomnak, nem volt elragadtatva tőle. Lily szerint túlságosan belebonyolódom. Inkább a tanulmányaimra kellene koncentrálnom és a lehetőségre amit kaptam. Helyette pedig csak tovább tetézem a bajt.

Nem akartam igazat adni neki. Így egy kicsit össze is kaptunk, amire már elég rég volt példa. Így komolyan elgondolkoztam azon, hogy talán jobban járnék ha mégis átgondolnám a szituációt.

Egészén a mai nap reggeléig. Amikor megláttam a fiút, már elvesztem. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Hangozzon ez bármennyire is elcsépelten.

Megelégelve az unalmas előadást, dühösen csaptam le a laptopomat. Elmentem zuhanyozni, majd kitakarítottam a házban. Végül pedig úgy döntöttem, talán egy séta is egész jól jöhet. Magamra kaptam a cipőmet, amikor nyitódott az ajtót és Pierre jelent meg előttem.

- Megyek veled – nézett rám, mire felvontam a szemöldökömet.

- Nem is mondtam, hogy merre lesz a kirándulás!

- Nem baj, ki kell szellőztetnem a fejemet – rántotta meg a vállát, majd kilépett az udvarra.

Sóhajtva kaptam fel a kulcsot, az ajtó mellett álló szekrényről, majd bezártam azt. Pierre már a kapuban várt.

Némán indultunk el egymás mellett, mégsem éreztem nehéznek ezt a csendet.

Fél szemmel a mellettem lépdelő fiúra sandítottam. Láttam, hogy komolyan gondolkodik valamin, ám még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a gond, kezét az enyémbe csúsztatta, összefűzte ujjainkat.

Nem szóltam semmit.

Ahogy Ő sem.

Csak sétáltunk tovább.

Minta ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

És mégis ki mondhatná meg, hogy nem az? 

Sziasztok! Köszönöm szépen a visszajelzéseket és azt, hogy ennyien olvassátok a történetet. Remélem tetszett a rész nektek. Szerintetek meddig marad meg az idill, a kis házaspárunk háza táján?