Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

22.

Vallomás

(főnév)

Elmondja, hogy ténylegesen, őszintén mit gondol vagy érez.

Másnap kihívtam a dokit a sráchoz. Pierre nem igazán viselte túl jól, hogy ismét zaklatják, de végül mégis túlélte valahogy. Vettek tőle mintát, de az orvos is azt mondta, hogy nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Még aznap visszajött az eredmény és negatív volt. Viszont sikerült benyelnie egy egész csinos hörgőgyulladást. Estére már csúnyán köhögött, a mellkasát is nagyon fájlalta, plusz a láza is volt. Kapott gyógyszereket, a doktor a lelkemre kötötte, hogy ha nem javulna három napon belül a helyzet, akkor újra hívom. Természetesen nem ellenkeztem ezzel az utasítással.

De tudtam, hogy minden rendben lesz és Pierre gyorsan fel fog gyógyulni. Ennek érdekében pedig szorgalmasan vittem neki a felírt gyógyszereit, vitaminokat és bár nem sok étvágya volt de bőven bevásároltam gyümölcsökből, levest főztem neki, próbáltam ügyelni rá, hogy eleget pihenjen és igyon. Azt akartam, hogy kényelmesen érezze magát, így kiköltöztem a nappaliba. Borzasztó kényelmetlen volt a kanapé, de ez számított most a legkevésbé.

Az a feladat is rám várt, hogy szóljak a csapatnak. Legegyszerűbb kontaktnak az edzőjét találtam, akivel egyébként is többször találkoztam már és egész normálisan viselkedett velem, bármikor is futottunk össze. Egy napig ugyan gondolkoztam, hogy mit tegyek, de végül mégis úgy döntöttem, hogy írok Pierre édesanyjának is. A helyében én is tudni akartam volna, hogy a fiam beteg. Alig ment át az üzenet, szinte azonnal felhívott. Azóta pedig naponta kétszer telefonál. Bár nem igazán indult jól a kapcsolatunk és lehet csak az aggódás miatt volt így, de a világ legédesebb és legkedvesebb nőjével beszélhettem naponta többször is. Ma reggel is hívott, pont amikor a boltban voltam.

Pierre még aludt amikor reggel elosontam az üzletbe, hazafelé végig az anyukájával beszélgettem, amikor pedig beléptem az ajtón, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mert Pierre, bár még mindig elég rosszul nézett ki, de az étkezőasztalnál ült és éppen pár szem szőlőt evett.

- Mi történt?- Tudakolta aggódva a nő. Valószínűleg a sóhajom volt az, ami megrémisztette.

- Semmi baj – siettem gyorsan magyarázattal – csak valaki, végre kifáradt a szobájából egy gyors reggelire!

- Kivel beszélsz? – Vonta fel szemöldökét Pierre, még mindig be volt rekedve.

- Édesanyáddal – adtam gyors választ, majd letettem a konyhapultra a táskákat, és újra Pierre felé fordultam, aki elképedve nézett rám. Arckifejezésre csak szemeimet forgattam, még mielőtt belementünk volna a komoly kikérdezésbe, inkább átadtam neki a telefont.

Amig beszéltek, addig én gyorsan kipakoltam a táskából és hozzáláttam némi reggeli elkészítésének. Kicsit talán tartalmasabb dolgot is ehetne, mint némi szőlő. Nem figyeltem, hogy mit beszélnek, csak egy pár szót kaptam el belőle, amit már egész jól megértettem. Igazából az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy megértem miről beszélnek körülöttem, na jó...nagyobb vonalakban, én viszont nem mertem még megszólalni franciául. Nem igazán volt önbizalmam, ami a kiejtésemet illeti.

- Mióta vagy ilyen jóba, az anyámmal? – Nézett fel rám Pierre, miután letette a telefont, én pedig elé csúsztattam egy tányért, rajta pirítóssal, zöldségekkel és rántottával. Visszaléptem az én tányéromért és bögrémért. Én maradtam a kávénál, neki viszont teát készítettem.