Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

20.

Szeret

(ige)

Őszinte vonzalmat érez egy személy, élőlény, dolog iránt. Ragaszkodik hozzá, azonosul vele, megbecsüli; együtt akar lenni vele.

Daisy

- Ugye tudod, hogy szerintem nagyon nem normális ami kettőtök között van? – Ült le mellém Zion és a kezembe nyomott egy nagy pohár kávét.

- Igen, rájöttem akkor, amikor gyűrűvel az ujjamon és tetoválással ébredtem, Pierre feleségeként – kortyoltam bele a kávéba, ami most egész életmentő volt.

Két nap telt el azóta, hogy eljöttem a kedves férjemtől. Azóta egyetlen üzenetet vagy hívást sem kaptam tőle. Nem mintha én keresetem volna. A fene nagy igazság pedig az, hogy egyre rosszabbul érzem magam emiatt. Esténként alig alszok, napközben pedig szintén használhatatlan vagyok, a rengeteg sírás miatt. Szóval maradt a tömérdek kávé és az önmarcangolás. Persze tudom, hogy nem csinálhatom ezt sokáig. Hiszen a látszatot fent kell tartani, mi pedig egy igazi boldog és fiatal házaspárocska vagyunk. Felsóhajtottam, majd letettem a poharat az előttem lévő asztalra, és fejemet tenyerembe temettem. Újra elfogott a zokogás, de úgy éreztem már komolyan nincs több könnyem, hogy sírjak. Zion kezét a hátamra simította, mire összerezzentem.

- Daisy, minden rendben lesz! Nem lehet, hogy kihátrálj ebből az egészből? Nem teheted ezt magaddal és nem tehetik ezt veled. Ne haragudj, akárhogy is nézem, az se biztos, hogy ez az egész legális. Egyáltalán a házasságod az? Mármint...

- Igen az – bólintottam és letöröltem a könnyeimet, majd a fiúra néztem – láttam a papírt, beszéltünk azzal az elmeroggyant pappal. Mégis mit tehetnék, Zion? Pierre fiatal és tehetséges, nem vehetem ezt el tőle azzal, hogy nyavalygok és...

- Te is ugyanannyira számítasz, mint Ő – vágott közbe, miközben fejét rázta – ne próbáld meg nekem bemesélni, hogy azért mert híres vagy tehetséges, neked mindent el kell neki nézned! Az őrült marketing csapatáról már nem is beszélve.

- Ez egy teljesen más világ, Zion...

- Dehogy az! – Kiáltott fel, úgy tűnt egyre dühösebb- tudtommal az összes pilóta, köztük Pierre is este hazamegy, ráül a vécére és ugyanúgy kitörli a csinos kis seggét, mint más földi halandó! Ne legyenek illúzióid, Daisy! Nem vagy kevesebb, mint Ő azért, mert nem vezetsz háromszázzal száguldozó autókat! Te és a te érzelmeid és legalább annyira fontosak, mint az övéi, mert akár hiszed, akár nem, te sem vagy hétköznapi!

El sem tudom mondani, hogy mennyit jelentettek ezeket a szavak. Miközben Zion beszélt, egyre nagyobb mosoly kúszott az arcomra. Örültem, hogy a barátomnak mondhatom és, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy nem vagyok akkora seggfej, mint ahogy azt gondolta. Nagyon rendes volt tőle, hogy befogadott, de tudtam, hogy nem maradhatok a nyakán. Egyrészt nem ismerjük ahhoz elég jól egymást, másrészt pedig nem élhetek vissza a vendégszeretetétével.

Így, bár egyetlen porcikám se kívánta, eldöntöttem, hogy ma este visszamegyek. Abban bíztam, hogy Pierre ismét nem lesz „otthon". Amikor azonban eljött a búcsú ideje, Zion pedig megállt a ház előtt csalódnom kellett, mert az udvaron állt a fiú kocsija. A látványra felsóhajtottam.

- Maradhatnál még pár napot – nézett rám Zion – legalább nem unatkoznék annyira!

Elmosolyodtam.