Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

23.

Önbizalom

(főnév)

Hit saját magunkban; személyes meggyőződés a saját képességeinkről, erőnkről, céljaink elérhetőségéről, amit nem feltétlenül tudunk igazolni, mégis bizonyosnak tartunk.

Daisy

Nem is akartam elhinni, hogy eltelt hat hónap ebből az évből. Június első hetének végén jártunk. Borzasztó nagy melegek voltak és elég unalma volt az élet, mivel minden zárva volt a vírus miatt. Továbbra is aggasztó hírek érkeztek a nagyvilágból, ugyanakkor volt minek örülni is. Sikeresen zártam az első félévemet, ma volt az utolsó vizsgám, Pierre pedig ennek örömére mindenképpen meg akart lepni valamivel. Az elmúlt pár hét egyébként egészen varázslatos volt. Egy apró kis buborékban éltünk, minden a helyére került, átbeszéltük a dolgainkat és megegyeztünk, hogy adunk ennek az egésznek egy valós esélyt. Komolyan hinni akartam ebben az egészben, mert boldog voltam és azt hiszem, hogy Ő is.

- Megvan minden? – Nézett rám Pierre az ajtóból, miközben kezében egy nagy kosarat szorongatott. Úgy döntött, hogy a közeli hegyeket vesszük célba, a kirándulást pedig egy igazi és hamisítatlan piknikkel fogjuk megkoronázni.

- Meg – vettem fel a kocsikulcsot a pultról majd a fiú kezébe nyomtam azt – vagyis így már igen.

Pierre erre csak kiöltötte rám a nyelvét majd előre engedett, hogy aztán bepakoljon mindent az autóba és elinduljunk a „nagy meglepetésre".

- Szerintem imádni fogod – nézett rám lelkesen – utoljára gyerekkoromban jártam ott, de még biztos minden ugyanolyan gyönyörű! Egy apró kis patak folyik végig a közelben, onnan pedig alig pár méterre van egy faház.

Elmosolyodtam. Imádtam, amiért ilyen lelkes volt.

- Még mindig semmi hír, hogy mikor indultok? – Pillantottam rá egy pár perc csend után. Még mindig nem tudták, hogy mikor kezdődik el a szezon. Pierre és Charles is türelmetlen volt már. Legalábbis abból ítélve amit a beszélgetéseikből ki tudtam venni.

- Nem – sóhajtott fel és komoly csalódottság csengett a hangjában – kezdem azt érezni, hogy idén nem is lesz már belőle semmi. Biztos meg fogok bolondulni!

Nem volt szép dolog, de nem bírtam ki nevetés nélkül, a jókedv pedig ragadós volt. Az út további részét csendben tettük meg. Nem mentünk fel teljesen autóval a hegyre. Hiányzott a mozgás és a jó levegő, de nem voltam benne biztos, hogy képes leszek tartani a lépést a sráccal. Pierre persze most is nagyon jó kondiban volt, mivel nem tudták mikor lesz valami az évből, mindenki lelkesen tartotta a diétát és az edzéstervét. Valószínűleg a srác is láthatta rajtam a kétségbeesést, mert vigyorogva nyújtotta felém a kezét és „húzott" magához közelebb.

- Jó lesz, majd meglátod!

Erre csak felsóhajtottam. Nem bíztam ebben a gondolatban, de azért megtettem a dolgomat. Egyik lépés a másik után. Közben jókedvűen beszélgettünk, nevetgéltünk és mire komolyan megterhelt volna a túra, már el is értünk a házhoz amiről Pierre beszélt. A gyönyörű faház amire emlékezett, már csak árnyéka volt önmagának. Sőt. Még annyi sem. Romokban volt. A tető be volt szakadva, az ablakok pedig betörve. Láttam rajta, hogy mennyire csalódott.

- Egész csinos – néztem rá, próbáltam nem elnevetni magamat, de nagyon közel álltam hozzá. Miért vagyunk mi ilyen szerencsétlenek?

- Az – helyeselte a fiú, majd lassan a ház lépcsőjéhez sétált és kissé csalódottan huppant le rá, azonban túl nagy volt a lendület és a korhadt fa egész egyszerűen beszakadt alatta.