Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

18.

Felismerés

(főnév)

Az élet új megértése; újonnan felfogott tény vagy összefüggés a megnőtt tudatosság eredményeként, ami az élet jobb kezelésének képességét eredményezi.

Daisy

Napok óta egyre idegesebb vagyok. Ha a miérteket keresnénk, akadna pár tétel a listán, de legfelül akkor is a legjobb barátnőm állna. Lily három napja nem reagál a hívásaimra és az üzeneteimre. A barátját sem tudom utolérni. Kezdek komolyan aggódni, ez a viselkedés egyáltalán nem jellemző rá. A lehető legrosszabb és legrémisztőbb gondolatok jártak a fejemben és ezen az sem segített sokat, hogy a napok nagy részében egyedül voltam.

Pierre vagy a csapatával tartott különféle konferenciahívásokat, vagy olyan edzéseket nyomott le, hogy kezdtem úgy gondolni, nem is pilóta hanem valamelyik Marvel film főszerepét szeretné elnyerni. Ami azt illeti, a bezártság is szörnyű volt. Persze nem csak nekem, jelenleg kismillió és egy ember volt ebben a cipőben, én pedig még szerencsésnek is mondhatom magamat, hiszen megvolt mindenem. Az egyetemen is jól mentek a dolgok, de az online világ nem segített sokat a barátkozásban. Mindent összeszedve, kezdett honvágyam lenni. Talán tegnap este ismertem be magamnak először.

- Megvárhattál volna – ült le elém az asztalhoz Pierre, majd minden szó nélkül lapátolni kezdte magába az ebédünket.

Tegnap és tegnapelőtt is meg akartam várni, de végül annyira elhúzódott a megbeszélése, hogy egy óra után egyedül láttam neki az étkezésnek.

- Nem tudtam, hogy ma meddig tartanak fogva – próbáltam egy kis jókedvet erőltetni magamra, de Pierre arckifejezését látva, nem igazán ért célba a „poénom".

- Nem vagyok benne biztos, hogy felfogod milyen komoly és fontos számomra a munkám – nézett rám, kezében a villájával – mondjuk, miért is tennéd...

Nem fejezte be a mondatot. Őszintén nem is akartam, hogy megtegye. Felálltam az asztaltól, felkaptam a tányéromat róla, hogy a mosogatóba „hajítsam". A csörömpölésből ítélve, talán ütemezhettem volna kicsit finomabbra is a dráma kivonulást.

- Nagyszerű! Rohanj is el, minden apró kis összezörrenés elől! Igazán felnőttesen viselkedsz, Daisy!

Kapkodva húztam magamra a cipőmet és bújtam bele a kabátomba. Már az ajtó kilincsét markoltam, amikor visszanéztem rá.

- Gondoltál volna ekkor arra, amikor a gondjaid elől egészen Vegasig menekültél és elvettél egy csóró kis pincérnőt, aki még a munkád fontosságát sem tudja felfogni!

Olyan hangosan vágtam be magam után az ajtót, amilyen hangosan csak tudtam. Legszívesebben maradtam volna és vitáztam volna vele még egy pár sort, de ahogy azt már említettem, borzasztóan ideges voltam. Ezzel és enélkül is. Jobbnak láttam, ha inkább kiszellőztetem a fejemet és járok egy nagyot a környéken.

Nem gondolkoztam, hogy merre megyek, csak hagytam, hogy vigyen a lábam és vele együtt pedig a gondolataim is. A Pierre és a köztem lévő kapcsolat, komolyan kezdte az „egészséges" fogalom határait súrolni. Már ha bármi egészséges kisülhet, egy szerződéseken nyugvó kapcsolatnak. Az elmúlt napok és hetek, annyira könnyűnek és felhőtlennek tűntek. Úgy viselkedtünk, mint a mézesheteiket élő házasok, de a mozdulatok gépiessé váltak, megszokottá és túl valóságosnak. Mégis mi a fenét művelünk? Hogy engedhettük, hogy ideáig fajuljanak a dolgok?

Fáradtan rogytam le egy padra, az egyik közeli parkban. Alig telt el három hónap az évből, mi pedig máris őrültségeket csinálunk. Többesszámban. Nem vállalhatom magamra ezt a hibát, ahogy Pierre sem. Felnőtt emberek vagyunk, felelősséggel tartozunk egymásért és másokért is. Már az elején le kellett volna fektetni a szabályokat, és most nem a Pierre féle ragasztószalagokra gondolok. Talán kicsit túl könnyelműen vettük az egészet és azt gondoltuk, hogy majd minden kiforrja magát. De nem így lett.

Szóval ideje cselekedni.

Már azon voltam, hogy visszasétálok, amikor Pierre ült le mellém. Amikor ránéztem, az arca legalább olyan nyúzottnak és aggódónak tűnt, mint az enyém.

- Ne haragudj azért, amit mondtam – nézett rám Pierre – rád vezettem le a feszültségem...sajnálom.

Erre csak bólintottam. Ugyanis én is ebben a cipőben jártam.

- Én is elég ideges vagyok – vallottam be halkan – Lily egy pár napja nem reagál a hívásaimra és az üzeneteimre...egy kicsit aggódok érte...pontosabban értük. Plusz, kezd minden nagyon hiányozni. Egyedül érzem magam és ez elég rossz érzés.

- Tudom – mosolyodott el szomorúan – mármint, hogy milyen rossz egyedül. Rengeteget utazok, sok időt töltök hotelszobákban magányosan...sajnálom, hogy neked is át kell ezt élned, miattam!

- Pierre – sóhajtottam fel és teljes testemmel felé fordultam – azt hiszem, hogy ez az egyik problémánk. Nem mártírkodhatunk tovább, úgy értem...mindketten önmagunkat hibáztatjuk csak, pedig ebbe ketten vagyunk benne nyakig. Nem te és nem is én voltam az, aki leitatta a másikat majd az oltár elé rángatta. Hanem együtt tettük. Nem bírom már tovább az önmarcangolást. Ne sajnáltassuk tovább önmagunkat és ha lehet ne is hősködjünk.

- Hála az égnek, hogy ezt mondod – mondta megkönnyebbülve – már én is akartam erről veled beszélni, de nem tudtam, hogyan is kezdhetnék bele. Nem tudtam, hogy te is ezt érzed.

- Azért mert alig beszélgetünk – kaptam el róla a tekintetemet – és itt is lenne a második probléma.

- Mármint, hogy nem beszélünk?

- Igen és az, hogy helyette szexelünk. Ami egyértelműen nagyon jó – nem mertem ránézni ,valószínűleg fülig elpirultam – de nem a kapcsolatunknak. Őszintén azt se tudom, hogy mi van most köztünk. Papíron házastársak vagyunk, de valójában mégsem. Nem vagyunk együtt, mégis több van köztünk, mint barátság. Ezt pedig magunknak köszönhetjük, te és én sem tudunk tisztán gondolkodni. Szóval be kell ezt fejeznünk! Nincs több csók, kézfogás, lopott pillantás, a szex pedig teljesen kizárt.

Hosszú perceken keresztül meg sem szólalt. Nem tudom, hogy melyik részével nem értett egyet, de úgy éreztem, hogy mindkettőnk érdeke, hogy meghozzuk ezt a döntést.

- Oké – törte meg végre a csendet, hangja határozottan csengett – én is így gondolom. Vagyis majdnem teljesen...szeretném, ha barátok maradnánk. Túl sok időt töltünk együtt ahhoz, hogy ne legyünk azok. Plusz, egész jól kijövünk...már ha nem bolondulunk meg mindketten egyszerre.

Elmosolyodtam. Pierre felém nyújtotta a kezét, amit én készségesen ráztam meg.

- Alku? – Vonta fel szemöldökét, arcán egy bujkáló mosollyal.

- Alku – bólintottam, mire a fiú felállt és engem is magával húzott. Elengedte a kezemet, egy picit távolabb lépett tőlem, majd beszélgetve és nevetgélve indultunk vissza a lakásba.

Házastársak. Szeretők. Barátok.

Nem voltam benne biztos, hogy attól mert átnevezünk egy kapcsolatot, még bármi megváltozhat. Ez pedig több volt, mint aggasztó a jövőnkre nézve. 

Sziasztok! Végre itt a friss és ropogós rész. Daisy és Pierre ismét alkudoznak...a kérdés már csak az, hogy szerintetek, vajon meddig fogják betartani az egymásnak tett ígéreteiket? 🤨Folytatás hamarosan! 😊🤍