Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

31.

Miénk

(birtokos névmás)

A hozzánk tartozó tárgy, dolog, amely a mi tulajdonunkban áll, velünk kapcsolatos.

Pierre

Álmatlanul forgolódtam az ágyban. Ez volt az első karácsonyom, hogy nem mentem haza a családomhoz. Hálás voltam a szüleimnek, hogy nem is erőltették. Azt hiszem mindannyian tudták, hogy nem lennék túl jó társaság. Szeptember óta nem találom a helyem, az egész olyan volt, mint valami pokol. Gépiesen teljesítettem a hátralévő futamokat, minden erőmet beletettem, de valami mégis hiányzott. Pontosabban valaki.

Daisy felől azóta nem hallottam. Próbáltam hívni, írni neki, de úgy tűnt mindenhonnan letiltott. Minden kapcsolatot megszakított velem. Nem kárhoztattam érte. Magamat viszont már annál jobban. Ostoba voltam amikor azt hittem, hogy meg tudna bocsájtani egy ekkora hazugságot. Ma már persze másként csinálnám. Erre azonban nem kaphatok lehetőséget. Nem tudtam egyensúlyt teremteni. Idén minden rendben ment a karriert illetően, a magánéletem azonban a béka feneke alatt volt. Sőt, még annál is lejjebb. Önsajnáltatásban azonban egyre jobb vagyok.

Hálásan pillantottam az éjjeliszekrényem mellett lévő órára. Bár odakint még sötét volt, a reggel hat óra már lehetővé tette, hogy kikászálódjak az ágyamból anélkül, hogy bűntudatom lenne. Ma már nem volt karácsony. Mindössze pár nap és egy szilveszter maradt hátra az égből. A barátaim hívtak különféle bulikba, de egyre sem voltam hajlandó elmenni. Inkább folytatnám a remete létet. Már ameddig lehet. Pár hét és újra kezdődik előröl a rohanás, észre sem fogom venni és újra versenyautók között találom magam.

Ezúttal viszont egyedül.

Idegesen görgettem át a telefonomon. Charles legalább négyszer hívott tegnap, üzeneteket is hagyott de egyet sem néztem meg. Talán vele viselkedtem a legcsúnyábban. Nem tudom miért. Egyszerűen így alakult. Nem voltam rá kíváncsi, azért is mert irigy voltam. Tudtam, hogy milyen boldog, láttam milyen jól összeillenek a barátnőjével. Azt kívántam bár én járnék az Ő cipőjében, Ő pedig az enyémben. Hangozzon egy bármilyen gonoszan is.

Megittam a reggeli kávém utolsó kortyait, majd gyorsan felöltöztem, hogy elmenjek futni egyet. Kinyitottam az ajtómat, ahol hatalmas meglepetésemre Charles állt. Úgy tűnt, hogy kopogni készült.

- Mi a pokol?

- Az nem – rázta meg a fejét és még mielőtt bármit is mondhattam volna, berontott mellettem a házba – ugyanis mocskosul hideg van odakint!

- Charles – zártam be az ajtót és a srácra néztem – mit keresel itt?

- Nos, ezt én is megkérdezhetném magamtól – nézett rám jelentőségteljesen, de ez még mindig nem volt válasz a kérdésemre – ugyanis több hónapja szarsz a fejemre, mintha én lennék az aki elhagyott volna téged!

Igaza volt. Egy címeres ökör voltam. Felsóhajtottam és lerogytam az egyik bárszékre a konyhapultnál. Igyekeztem a lehető legbűnbánóbban nézni rá.

- Tudom – vallottam be – és sajnálom...idióta vagyok. Ne haragudj.

Charles erre elvigyorodott. Felálltam, majd megöleltük egymást.

- Van kedved reggelizni egyet?

- Nem lehet – rázta meg a fejét, majd a zsebébe nyúlt és előhúzott egy apró kis papírt – sietek vissza haza. Csak oda szeretném adni az ajándékodat.