Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

13.

Jelentéktelen

(melléknév)

Kis befolyású (személy), akinek a tekintélye, szerepe nagyon csekély.

Daisy

Igyekeztem felülkerekedni a bemutatkozásként szánt mondaton. Természetesen nem esett jól, de kaptam én már ennél sokkal „szebb" pofonokat is az élettől. Egy aggódó anyuka nem fog megrémiszteni. Így inkább csak visszavarázsoltam a mosolyomat az arcomra, próbáltam a lehető leártatlanabb képet vágni, miközben Pierre előrébb lépett és franciául mondott valamit az anyukájának, aki erre ugyanúgy, csak éppen dühösebben válaszolt miközben rám mutogatott.

Lenézően néztem a nőre. Szeretném azt mondani, hogy nem volt szándékos de nem így volt. Örülnék, ha nem lennék a csábító sátánnak beállítva. Tudtommal a kicsi fia is képes önálló döntéseket hozni. Legalább annyira hibás, mint én. Ha nem jobban, tekintve, hogy ha nem lenne nagymenő sportoló, akár el is válhattak volna útjaink a történetünk másnapján.

Az anya és fia közötti hangos szóválltás kezdett elmérgesedni, így felsóhajtottam és őket megkerülve indultam tovább.

- Daisy! – Kiáltott utánam Pierre, hangja dühösen csengett. Megálltam majd felé fordultam, mindketten értetlenül néztek rám.

- Oh, hogy mégis feltűnt, hogy én is itt vagyok – húztam össze magamon a kabátot még jobban, ugyanis kezdett egyre hidegebb lenni – jobbnak láttam, ha magatokra hagylak, úgyis nagyon jól megértitek egymást.

- Drágám, nem a mi problémánk, hogy nem beszéled a...

- Anya! – Szólt rá határozottan Pierre – szerintem jobb lesz ha elmégy! Nem is értem miért jöttél ide! Szerinted segít a helyzeten a kis cirkuszod? Van elég bajom nélküled is!

- Igen, én is így látom. A legnagyobb bajod például, hogy nem tudsz felelősségteljesen viselkedni!

Nos, ezzel a mondattal nagyon is vitatkoznék, de nem akartam tovább rontani a helyzeten, így csak hallgattam.

- Majd később beszélünk – fújta ki lassan a levegőt, Pierre és még mielőtt az édesanyja bármit is mondhatott volna, elsétált mellette, hogy aztán megragadja a karomat és szó szerint magával húzzon. Igyekeztem vele tartani a lépést, de őszintén szinte futottam mellette. Hálás voltam, amiért a lépcsőhöz érve, végre elengedett.

- Majd én – vettem el tőle a kulcsokat, miután többszöri próbálkozás után sem sikerült kinyitnia azt, remegett a dühtől. Igaz, hogy nem ismerem túl hosszú ideje, de nem hiszem, hogy sokszor borult már ki ennyire eddigi életében. Gyorsan kinyitottam az ajtót, a fiú maga elé engedett, hogy aztán hangosan becsaphassa az ajtót. A hangra összerezzentem.

A fiú megkerült, majd a nappaliba sétált és ledobta magát a kanapéra. Fejét kezébe temette. Látszott rajta, hogy megviselte ez az egész. Nem tudtam mit tehetnék, hogy felvidítsam, vagy legalább egy kicsit eltereljem a figyelmét erről az egész szarságról. Miután leöltöztem, leültem mellé. Felemeltem kezemet, hogy finoman megérintsem a fiút, de a mozdulat felénél elbizonytalanodtam és inkább visszahúztam azt.

Pierre ugyanúgy, mozdulatlanul ült mellettem. Mivel arcát eltakarta, még következtetni sem tudtam arra, hogy mi játszódik most le benne. Nyilván nem kellemes dolgokon gondolkozott, de azért jó lett volna tudni, hogy mennyire hatott ki rá ez a kis beszélgetés.

- Pierre – nevét szinte suttogva ejtettem ki, mintha attól félnék, hogy még egy hangosabb szóval is árthatok neki. A srác nem reagált, így felsóhajtottam, és mégis úgy döntöttem, hogy ujjaimat hajába vezettem. Láttam, ahogy kicsit összerezzen, majd végre nagy nehezen elvette kezét az arca elől, és egy apró mosolyt küldött felém. Kicsit fentebb csúsztam az kanapén, Pierre pedig elfeküdt rajta, fejét combomra fektette és lehunyta szemeit.

Újaimmal továbbra is haját piszkáltam. Hosszú-hosszú percek teltek el így, azt hittem el is aludt, így összeszedve minden bátorságomat, arcát is megérintettem. Végigrajzoltam arcélének finom vonalát, ujjam finoman érintette orrát, szemöldökét, mígnem elértem ajkáig. Halkan kuncogtam amikor érintésemre, megfogta kezemet és egy apró puszit nyomot kézfejemre.

- Sajnálom, hogy így kiakadtam – mondta szemembe nézve, miután felült.

Megértően bólintottam. A körülményekhez képest egész jól kezelte a helyzetet. Mégis az édesanyja volt az, aki valószínűleg nem túl kedves szavakat vágott a fejéhez, méghozzá miattam. Egy olyan nő miatt, akit alig ismert, és akivel mindössze egy szerződés miatt volt együtt. A gondolatra összerándult a gyomrom. Mégis kinek akarok hazudni? Tényleg szörnyű, amit a fiúval teszek.

- Mi a baj?

Szomorúan elmosolyodtam, majd felálltam mellőle, hogy a szemébe nézhessek.

- Csak arra gondoltam, hogy ha majd ennek az egésznek vége lesz, akkor is én leszek a rossz. Az aki fájdalmat okozott neked. Gondolom, az embereid úgy alakítják majd a történetünk végét, hogy téged sajnáljon a világ! Nem mintha számítana...

Nem tudom miért mondtam ezeket neki. Ahogy azt sem, hogy miért gondoltam erre. Arra pedig végkép nem tudtam válaszolni, hogy miért zavart ez. Hiszen születésem pillanatától kezdve eldobtak maguktól az emberek. Eddigi életem során sem volt rám szükség, láthatatlan voltam. Teljesen mindegynek kellene lennie, hogy utálnak-e mellé vagy sem.

- Nekem fontos vagy – állt fel, igyekezett meggyőzően beszélni, de nem hittem neki -nem hagyom, hogy így legyen, nekem számítasz, Daisy!

- Hát persze!

Annyira gyorsan történt, hogy időm sem volt tiltakozni ellene. Nem mintha erőm lett volna. Pierre magához húzott, ajkaival szenvedélyesen becézgette az enyémet. Azt hiszem ezzel a csókkal szerette volna bizonyítani, hogy tényleg komolyan gondolta amit az előbb mondott nekem.

Ott álltunk a nappali közepén, egymás karjaiban összefonódva, egymást csókolva. Nekem pedig boldognak kellett lennem, mert éreztem, hogy Pierre bármennyire is próbálná tagadni, ebben a csókban, ezekben az érintésekben jóval több volt, mint egy kis szórakozás. De nem reagálhattam rá, úgy ahogy valóban szerettem volna. Mert én is éreztem. Nem csak Ő.

Mégsem lehetett.

Nem bánthattam meg, nem okozhattam még ennél is nagyobb kárt az életében. Fényes és sikeres jövő áll előtte, annyira fiatal, jó emberekkel van körülvéve.

Ha egyszer tényleg elérünk  odáig, hogy búcsúznunk kell és az egész világ úgy gondolja majd, hogy én rontottam el, akkor még tükörbe fogok tudni nézni, hiszen tudom, hogy tévednek.

Viszont, ha én leszek az, aki tényleg összetöri Pierre szívét, akkor igazat kellene adnom azoknak, akik ugyanezt gondolják, de nem ismerik a valódi történetet.

Bármi is legyen az. 

Sziasztok! 😊A sok-sok jó pillanat mellé, néha azért jár egy-két keserédes is. Remélem nem bánjátok és tetszett a rész. Szerintetek ki lesz a felelősségteljesebb a „kapcsolatban"? Daisy gondolatai valósak lehetnek, és tényleg Ő lenne kikiáltva hibásnak? Folytatás hamarosan, addig pedig mindenkinek jó szórakozást a délutáni futamhoz!