Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

16

Emlék

(főnév)

A megtapasztalt pillanatok rögzített képe.

Daisy

Nem mondhatnám, hogy életem estéjén vagyok túl. Pierre hiába ölelt magához, ha lehet csak még jobban megnehezítette a dolgomat vele. Utáltam a viharokat, a gyerekkoromra emlékeztettek és az egyik legrosszabb nevelőszülős élményemre. Az emlékektől egész reggel nem tudtam szabadulni, többször is azon kaptam magam, hogy az ujjaimat tördelem vagy éppen magam elé meredve próbálom egy kicsit a helyére billenteni a dolgokat. Ami nem volt egyszerű.

Nem mintha bármi annyira egyszerű lenne az életben.

Például a beilleszkedés sem ment simán az egyetemen, arról nem is beszélve, hogy az online oktatás csak még tovább rontott a helyzeten. Zion a baleset óta nem is keresett, nem reagál az üzeneteimre sem. Nem kárhoztatom óta. A helyében talán én is pontosan ezt teszem. Túl összetett most a helyzetem ahhoz, hogy olyan egyszerű dolgokon törjem a fejem, mint egy új barátság. Lily mindennél jobban hiányzott, ahogy Amerika is. Minden hibájával együtt az otthonom volt. Talán tehettem volna többet a beilleszkedésért, de őszintén a múltkori kis cirkusz miatt nem is mertem ismerkedni, vagy nyitna a nagy Franciaország felé. Mi lesz ha megint elszúrok valamit? Mi lesz ha olyat csinálok ami árthat a kis színjátékunknak?

Pierre egész nap nem volt itthon, este pedig végül írt egy üzenetet, hogy későn jön. Nem mintha számított volna. Nem tartozik nekem magyarázattal, az esetek többségében pedig egyébként is egyedül voltam a költözés előtt is. Legalább volt időm egy kicsit pakolászni. A költözés ürügyén is ráfért a házra meg egyébként is elég elhanyagolt állapotok uralkodtak. Látszik, hogy nem sok időt töltött még itt a kedves tulaj. Beindítottam egy mosást, összehajtogattam a ruhákat és végeztem egy kisebb takarítást a konyhában is. Délután pedig sétáltam egy nagyot a környéken, az egyik boltban bevásároltam a vacsorához. Rendszerint igyekeztem tekintettel lenni és alkalmazkodni Pierre diétájához, de mivel azt írta, hogy későn jön, nem volt rá szükség. Így egy kiadós hamburger mellett tettem le a voksom.

A garázsban találtam egy bicajt, így most nem szakadtak le a karjaim a táskáktól. Jóval több zöldséget vettem, mint amennyire szükségem volt az étel elkészítéséhez. Tudtam, hogy az fog elfogyni leghamarabb, így nem apróztam el a dolgokat. A házba visszaérve, elpakoltam a vásárolt dolgokat, majd egy gyors kézmosás után el is kezdtem előkészíteni a vacsorát. Miután betoltam az édesburgonyát a sütőbe és befűszereztem a húst, rájöttem, hogy akár zenét is kapcsolhatnék, hogy jobban elszórakoztassam magam.

Azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon jó ötlet volt, mivel valahogy a főzés második félideje sokkal hamarabb elment a zenével, mint anélkül.

Egy jó óra múlva, korgó gyomorral ültem le az egyik fotelba, amit az eső nem áztatott el tegnap. Szerettem volna keresni valami filmet, végül azonban a Netflix sorozatkínálatánál kötöttem ki. Az ajánlások között az első helyen bukkan fel a Drive to Survive.

- Mi a pokol? – Suttogom magam elé, majd megnézve a második évad előzetesét, az epizódokra megyek. Természetesen végig is nézhetném az elejétől, de sokkal inkább érdekel Pierre tavalyi éve. Így ugrálok a részek között, majd elindítom a leírások alapján az elsőt, amiben Pierre is feltűnik.

A rész végére elég dühös leszek. Hogy lehet ilyen kegyetlen egy sportág? Tudom, hogy minden a teljesítményről és a pénzről szól, de akkor is emberekről beszélünk és nem gépekről. A vacsorámból szinte alig ettem valamit a rész alatt. Teljes figyelmemet lekötik az események. Ugyanez történik a következő résznél is. Itt a harag helyét komoly aggodalom és mérhetetlen szomorúság veszi át.