Holtomiglan, holdtodiglan -Pierre Gasly Fanfiction-BEFEJEZETT-

14.

Titok

(főnév)

Rejtett tény, gondolat, szándék, magyarázat, amelyről senki, vagy csak kevés ember tud, és amelynek mások tudomására jutása vagy juttatása bizonyos okokból nem kívánatos.

Daisy

Bosszúsan pillantottam az órámra, ugyanis a busz legalább húsz perce késik. Ez már nem az első alkalom a héten és nem is lenne baj, hogy ennyit kell várnom, ha nem lenen fontos dolgom. Charles és a barátnője jönnek ma hozzánk vacsorára, Pierre pedig délelőtt felhívott, hogy becsúszott egy pár megbeszélése, így mégsem tud bevásárolni. Szóval rám maradt a nagy feladat. Az utolsó órámra be sem mentem, helyette megrohamoztam az egyik szupermarketet és gyorsan bevásároltam. A busz viszont, továbbra sem szeretett volna a kedvemben járni, így a rövid időkeret miatt, jobbnak láttam, ha inkább gyalogosan indulok el.

Kapkodva szedtem a lábamat, már villogott a lámpa a zebránál, de nem hagyhattam, hogy még ez is hátráltasson, így úgy döntöttem, hogy átszaladok rajta. Az egyetlen dolog amivel nem számoltam, azok az autók voltak. Mire realizálhattam volna, hogy milyen ostobaságot követtem el, már egy, az utcára bekanyarodó autó szélvédőjén találtam magam. Ami a legjobban idegesített, hogy a csomagjaim kihullottak a kezemből. Hogy fogok én így még vacsorát is főzni?

- Te szent szar, Daisy! – Hallottam meg egy túl ismerős hangot, Zion volt az, aki az autót vezette.

Azt hiszem a sokk miatt, de elkezdtem összeszedni a széthullott holmimat, egészen addig amíg a fiú el nem kapta a kezemet. Fájdalmamban összerezzentem.

- Hagyd abba – szólított fel rá kissé dühösen, majd elengedte a kezemet – megsérültél? Ne haragudj én...

- Semmi baj – fogtam meg én is jobb karomat, és fájdalmasan felszisszentem – én ugrottam az ostoba zebrára – ráztam meg a fejem, majd éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe – hogy fogok most időben haza érni?

- Ne hülyéskedj – rázta meg a fejét- elviszlek a kórházba!

Nem akartam vele vitatkozni. Felkapta a táskámat, ami még a földön hevert, majd nem foglalkozva a figyelő és ítélkező tekintetekkel, segített beülni az autóba.

- Nem kell sietned – néztem rá – nem hiányzik, hogy megint miattam bajba kerülj!

- Most ugye csak szórakozol? – Rázta meg a fejét aggódva – igazából most jövök rá, hogy mekkora idióta vagyok! Belsővérzésed is lehet, vagy agyrázkódás, esetleg...

- Zion – erőltettem magamra egy mosolyt, a karom ugyanis egyre jobban fájt – csak az útra figyelj, én jól vagyok!

Láttam rajta, hogy komolyan vívódik önmagával. Tudtam, hogy magát hibáztatja, de én voltam felelőtlen. Nem kellett volna már rálépnem arra az ostoba zebrára. Egyetlen percet sem spóroltam vele, sőt. A körülményeket elnézve, csak hátráltattam magamat. Mióta, komoly másnapossággal küzdve, egy gyűrűvel az ujjamon és egy tetkóval a karomon, valamint egy híres sportoló feleségeként ébredtem tudom, hogy nem vagyok normális. Mégis sikerül folyamatosan meglepnem magamat. Úgy tűnik mindig tudom fokozni.

Előhúztam a telefonomat a zsebemből, vagyis inkább azt ami maradt belőle. Teljesen betört a kijelzője, kizárt, hogy valahogy életet leheljek bele.

Pierre ki fog akadni, ha semmit nem tud rólam. Valószínűleg Zion is realizálhatta aggályaimat, mert a következő piros fényjelzőnél állva, a kezembe nyomta a telefonját.