Nem örökletes

1

Albus Dumbledor hitt a jóban. Hitt a jó erejében, és azt gondolta, hogy jó embereknek jó gyermekeik születnek. Ezen hitében teljesen biztos volt.

Mikor a kis árva Harry Pottert letette a nagynénje ajtaja elé, hitte, hogy majd jól bánnak vele, és az apró gyermek is hordozni fogja szülei tulajdonságát. Lily okos volt és tehetséges, James hűséges és nagyon erős varázsló, de e legfontosabb, hogy mindkettő nagyon jó ember volt.

Albus nem tudta elhinni, hogy halottak, és hátra hagyták egyetlen gyermeküket.

Vezeklés képpen, amiért nem mentette meg a házaspárt, vigyázni fog a gyermekükre, és egy felhőtlen nyugodt gyermekkort biztosít neki.

Mivel a varázsvilág a gonosz elpusztulása miatt a gyermeket ünnepelte, a halálfalók pedig üldözték a csöppséget, ezért a muglik közé vitte a gyermeket.

Lily húgának is nem olyan régen született gyermeke, ezért megnyugodott, hogy a kis Harry nem fog egyedül felnőni.

A gyermeket a mugli család ajtaja előtt hagyta, tudva hogy a gyermek ugyan olyan lesz, mint a szülei.

Dumbledor nem is tévedhetett volna ennél nagyobbat. A jóság és a kedvesség nem örökletes, vagy ha mégis az, Harry Potterből sikeresen kiverték a rokonai.

Gyűlölte a bácsikáját, aki a hatalmas lapát kezével folyton verte, majd egy idő után már mással is, mert úgy gondolta rendellenes unokaöccse nem érdemel mást.

Gyűlölte a nagynénijét, aki folyton a saját munkáját végeztette el vele, és ha nem volt vele elégedett, sorra törte el a kisgyermek hátán a fakanalakat.

Gyűlölte az unokatestvérét, aki mindent megkapott, de mégis az ő gyötrését élvezte a legjobban.

Gyűlölt mindenki mást is, mivel látták a gyermeken a bántalmazás jeleit, de inkább elfordították a fejüket, nem akartak problémába keveredni.

A verések az évek alatt már napi rutinnak számítottak a gyermek életében, amitől a dühe es az emberek gyűlölete egyre csak fokozódott.

A családi „otthonban" mindig játszotta az alázatos szolgát, nem mintha számított volna, de igy próbálta elkerülni a vereseket. Az iskolában viszont imádta az embereket bosszantani, persze sosem kapták el.

Egyetlen egyszer csípték nyakon, mikor az osztályfőnöke táskáját rakta tele siklókkal, a probléma az volt, hogy a siklók folyamatosan beszéltek hozzá és nem tudta őket figyelmen kívül hagyni és válaszolt nekik, a sziszegését sajnos meghallotta az egyik tanár, aki pont akkor haladt el az osztály elött, és benézve látta, hogy Harry mit ügyködik. Azonnal az igazgatóhoz vitte a gyereket, behívták a gyámjait, egy hétre eltiltották az iskolától. Mikor hazaértek, Vernon annyira megverte, hogy az egy hét is kevés volt a felépülésre.

Ez Harry hét éves korában történt, a rá következő években, már senki sem tudta rá bizonyítani, hogy bármi rosszat is tett volta. Néha megpróbálták, például mikor az egyik osztálytársa leesett a lépcsőn, a fiú váltig állította, hogy Harry miatt esett le, de persze nem tudta bizonyítani, mivel Harry éppen előtte ment a lépcsőn. Azt persze nem vették észre, hogy mosogató szert locsolt az egyik lépcsőfokra. Gyanakodtak Harryre, viszont mivel mindenki látta, hogy ő már a lépcső alján volt, mikor az osztálytársa elcsúszott és leesett, így senki sem tudta rá bizonyitani.

Tíz éves korára az iskolában már nem nagyon mertek a gyerekek a közelébe menni, volt aki még ránézni is félt.

A tanárok viszont szerették őt, mivel okos volt, és nagyon gyors észjárású, bár a jegyei ezt nem mutatták, mivel Harry nem vihetett haza jobb jegyeket, mint az unokatestvére, ha mégis megtörtént, akkor „szobafogság" várt rá, már ha szobának lehetett nevezni a lépcső alatti gardróbot.

Ezek miatt a dolgok miatt, Harry 10 éves korára tökéletesen el tudta rejteni a valódi személyiségét más ember elől, ez volt a túlélése záloga.

-Hé, kölyök! - dörömbölt a nagybátyja a 10 éves Harry ajtaján- Azonnal pakolj ki a kocsiból! A nagynénéd megérkezett a boltból.

Harry iparkodott, nem akarta egy újabb verést, még a legutóbbi sebek sem gyógyultak be a hátán, emiatt szinte minden mozdulatra belehasított a fájdalom.

-Hogy rohadnál meg te dagadt disznó! - dörmögte az orra alatt kifelé a házból.

-Mit mondtál fiú? - ordított ki a nappaliból a bácsi.

-Csak azt, hogy megyek is Vernon bácsi. - mondta félős hangon, magában persze tovább átkozta a férfit.

Mivel a mozgása enyhén darabos volt, ezért a pakolás kissé sokáig tartott, aminek meg is lett az eredménye, egy hatalmas pofon. Egyedül az nyugtatta meg a fiút, hogy másnap legalább nem kell velük lennie, mivel Dudley születésnapja lesz, és őt mint mindig, átadják megőrzésre a szomszéd öregasszonynak. Nem kedvelte Mrs Figget, nem mintha kedvelt volna bárkit is akit eddigi életében megismert, de az idős asszony az őrületbe kergette a sok hülye macskás történetével, de legalább normálisan kapott enni, habár az étel kissé macskaszőrös volt általában.

Persze a másnap egészen máshogy alakult, mint azt Harry sejtette. Bár nem lepődött meg nagyon a dolgon, mert mikor is volt neki szerencséje? Tűnődött a fiú, mikor az állatkert felé tartottak másnap reggel, mivel a vén macskás reggel elcsúszott a fürdőszobában, és a mentő hangja ébresztette fel őket. A rokonai persze morgolódtak miatta, de mivel nem volt más választásuk, ezért kénytelenek voltak magukkal vinni unokaöcsüket, amit Dudley hatalmas hisztériával fogadott, csak pár extra ajándék ígéretével tudtak a szülei jobb belátásra bírni. Persze az autóban Harryt folyamatosan lökdöste, csipkedte, ütögette, amit a kisebb fiú már rezignáltan fogadott.

Mondjuk nem is lett volna semmi értelme szólni arról, hogy mit művel Dudley, csakis Harry jöhetett volna ki vesztesen az egész dologból, igy inkább hagyta a dolgot, nehogy a kocsiban akarják őt hagyni a „hazugsága" miatt, mivel a kis Dudlus soha nem csinálhat semmi rosszat a szülei szemében.

A döntése helyesnek is bizonyult, mivel rettentően élvezte az állatkertben való látogatást. Még jégkrémet is kapott, bár a legolcsóbbat, de akkor is...

Az egész állatkert lenyűgözte, mivel élete addig 10 éva alatt még soha sem látott ennyi különböző állatot.

A legjobban a hüllőház tetszett meg neki, a rengetegkülönböző hidegvérű állattal. A terem közepén egy hatalmas üvegablak keltette fel a legjobban Harry figyelmét.

Az üvegfal mögött egy hatalmas Boa terült el, ami Harryt nagyon lenyűgözte. Az állat hatalmas volt, Harry biztos volt benne, hogy simán le tudná őt nyelni egy harapással. Erre a gondolatra felvillant a fejében egy kép, amint a kígyó nem őt, hanem Dudleyt nyeli le, amitől elkezdett kuncogni. Az örömét egy hatalmas lökés szakította meg, amitől a földre esett. Dühösen nézett fel a támadójára, aki persze hogy a bála unokatestvére volt, aki lelkesen kopogtatott a Boa üvegén az állatnak. Harry érezte, hogy a dühe egyre csak fokozódik, mikor egyszer csak eltűnt, a kígyó terráriumával együtt, így az ablakra tapadó Dudley egyenesen ráesett az alvó kígyóra.

-Kapd el! – sziszegte a boa felé a parancsot, ami azonnal engedelmeskedett, és szorosan ráfonódott a hívatlan vendégére.

-Megehetem Mester? – nézett Harryre a kígyó.

-Nem, csak kicsit szorongasd meg. – utasította gonoszan mosolyogva a hüllőt. Dudley a rémülettől sikított, mint a fába szorult féreg, ami azonnal odavonzotta a felnőtteket.

-Menj! – utasította a kígyót, mikor már vészesen közel értek a felnőttek. Nem szerette volna, ha bármit is csinálnak a kígyóval, szerette a kígyókat, nyaranta sokat beszélgetett velük, mikor a kertbe száműzték dolgozni.

A kígyó fiaskó véget vetett a Dursley család kirándulásának. Harry a kocsiban kiélvezte a még mindig rettegő Dudley látványát, mivel tudta, ha hazaérnek biztosan rajta verik le a dolgot, de nem érdekelte, jól szórakozott.