√A kóbor kutyák nem harapnak! (BSD×OC)(Befejezett)

3.rész: Te meg ki vagy?

Fumi-chan nagy nehezen elküldte végre Dazai-t, aztán visszafeküdt az ágyába és magára húzta takaróját. Viszont álom már nem jött a szemére. Sajgó nyakát fogta, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az a nyomoronc megharapta.

6 óra.-nézett az órájára, ami az ágya mellett álló kis szekrényen hevert. Kicsi kerek, piros ébresztőóra volt, ami pici fém lábakon állt. Semmi rivalkodó, csak egy egyszerű darab.

Kikászálódott a fekvőhelyéről, majd a ruhás állványa előtt megállt.
Onnan levett egy pasztell kék inget és egy sötét, szinte fekete farmer nadrágot. A komód felső fiókját kihúzva elővett egy fekete csipke fehérnemű szettet. Épp annyira volt szép, mint amennyire kényelmes. Az ilyen darabokat kedvelte, sok hasonló lapult még szekrényében.

Miután felöltözött, ingét gondosan betűrte nadrágjába, közben kiballagott a konyhába és felrakott főni egy kávét. Míg a sötét ital lefőtt, addig megfésülte szép hosszú haját. Aztán megitta reggeli üzemanyagát.

Az ajtónál felvette fekete sportcipőjét és szürke kötött kardigánját, amin nagy gombok voltak, viszont nem gombolta össze, csak belebújt. Megfogta fekete bőr oldaltáskáját, beledobta mobilját és a pénztárcáját, azután megragadta kulcsát, kinyitotta az ajtót és kilépett lakásából.

Az irodában igyekezett a megszokott módon viselkedni. Ám nyugalmát hamar megzavarták.

-Jó~ reggelt Fumi-chan!-vigyorgott rá a hajnali féleszű, mintha mi sem történt volna.

A barna ballonkabátját viselte, alatta fekete mellényét és  fehér ingét, ami mellkasáig ki volt gombolva éés valamiért hiányzott az amerikai bolo nyakkendője, ami öltözékében mindig fontos szerepet töltött be. A többi ruhaneműje a megszokott volt. Fumiko látta a hiányzó ruhadarabot, de nem tette szóvá, nem érdekelte.

-Yo, Osamu....-válaszolta neki helyette.

-Dazai! Fumi-chan! Mennünk kell!-szólt Kunikida kapkodva. Megfogta eszméi gyűjteményét és indult is kifelé.-Gyertek! Sietnünk kell!-nézett hátra a másik kettőre.

-Miért kell ezzel a tökkelütöttel mennem?-kérdezte Enchi kissé mérgesen.

-Erre most nincs időnk! Induljunk!-utasította a szemüveges őket.

A kocsiban ülve megbeszélték hová is tartanak.
-Tehát egy kivéreztetett embert találtak a kikötőnél!-összegezte a barna szemű a dolgokat.

A szemüveges igyekezett minél részletesebben beszámolni a bűntényről, amihez kihívták őket. Ahogy száguldottak a fekete céges autóval az utakon, egyre közelebb érve Yokohama folyópartjához Fumiko nagy gombócot érzett a torkában. Szorongva ült az anyóson a szőke copfos mellett. Dazai hátulról előre hajolva pofázott néha valamit, de a lány próbált nem törődni vele.

-Dazai! Utoljára mondom el neked, hogy kösd be magad!-szólította fel társa őt. De a férfi nem hallgatott rá és egy nagyobb kanyarnál nekivágódott a kocsi ajtajának. Erre Kunikida csak annyit mondott, hogy:
-Én szóltam!

-Bár kirepültél volna...-mormogta orra alatt a vörösesbarna.

-Ho~gy mondtad?-kérdezte cukiskodva a ballonkabátos ismét előre hajolva az ülések között.

Kunikida csak félre pillantott rájuk, de nem szólt semmit. Aztán hirtelen nagyot fékezett és Dazai előre esett egészen a társa öléig.

-Szállj le rólam, te idióta! Mondtam ezerszer, hogy kösd be magad!-mérgelődött a magasabb férfi.

Közben Enchi már a helyszínre tartott, hogy szemügyre vegye a tetemet.

•••