Piros Lap (Befejezett)

1. fejezet

ELŐSZÖR könyékig a táskámban turkálva kerestem a kulcsot. Azt a bizonyosat, ami nyitja az előttem fénylő zárat, aminek karikáján egy kemény focilabda kulcstartó lóg, azt amit állandóan elhagyok. Már félig hangosan káromkodtam, pedig reggel megígértem magamnak, hogy igyekszem visszafogni a kocsisokra hajazó kitöréseimet, mikor az ajtó magától kinyílt. Felnézve láttam, hogy ez mekkora baromság, hiszen ott ácsorgott Alessia karjait összefonva, arcán fölényes mosollyal.

-Miért nem jössz be? – vonta fel szemöldökét, de látszott a szemén, hogy pontosan tudja a válaszom.

-Elkéstem. – toltam beljebb az étterembe, ő pedig nevetve hagyta, hogy elvonuljak az irodába. A közös kis helyiség kettőnk vezérlőközpontja volt. Innen irányítottuk az alkalmazottjainkat, a fontosabb ügyeket és intéztük a papírmunkát. Itt beszéltük ki a magánéletünk minden szegletét, mikor teljes napokat benn poshadtunk.

-Minden készen áll. Rita kicsit késni fog, de időben ideszólt, szóval beállok addig helyette. El kell vigye Bencét orvoshoz. Este belázasodott. – húzta el Alessia a száját szomorúan. Imádtuk a kolléganőnk kisfiát, aki nem rég töltötte a hetedik életévét. Igazi vagány kisgyerek.

-Nem gond. – vettem tudomásul. – Annyi, hogy én is itt foglak hagyni dél körül. – néztem rá bűnbánóan.

-Mi dolgod? – kíváncsiskodott.

-Találkoznom kell apával a Fradi stadionnál, mert már napok óta az országban van és nem hagy békén, amíg nem jelenek meg a színe előtt. – nevettem fel. Nem kellett bemutassam barátnőmnek, hiszen kicsi kora óta ismerte. Együtt nőttünk fel Olaszországban. A szülei magyarok, ahogy az édesanyám is. Hiába a pár év korkülönbség, azonnal jóban lettünk. Eleinte én védtem őt, míg kicsi volt, azóta párszor fordult a kocka. Alessia nem a saját vérem, mégis a húgomként tekintettem rá. Már kiskorunk óta közös munkáról ábrándoztunk, aminek végeredménye a jelenlegi pizzériánk Budapest szívében. Az olasz gyökereinket sosem hagyjuk el, a bolt pedig igazán jól működik, a vendégek imádják, ahogy mi is.

-A parancs az parancs! – bökött felém komoly arccal. – Puszilom. – mosolyodott el.

Lassan ebédidőnél jártunk már, mikor a papírhalmok között az órámra pillantva egy újabb káromkodás hagyta el a számat. Kapkodva dobáltam be minden fontosat a táskámba és lecsuktam a laptopot, amin a be nem fejezett dokumentumok szomorúan várták, hogy visszatérjek hozzájuk.

-Elmentem! – kiáltottam be a konyhába, ahonnan azonnal kaptam egy jóváhagyó „Bene-t!", majd kikerülve az újonnan betévedt vendégeket, mosolyogva pattantam fel a motoromra. Nem volt egy gyors járgány, de én nagyon szerettem. Eljutottam vele ahová kellett és gyorsabb volt egy autónál a forgalmas városban. Nagyjából negyven perc és jó pár piros lámpa után parkoltam le a Groupama Aréna árnyékában. Alessia még nem tudta, de nem csak apám miatt jöttem ide. Már hetekkel ezelőtt lefoglaltam magunknak kettő szurkolói kártyát a stadionba. Barátnőm szerelmes volt a fociba, akárcsak én magam. Olasz és magyar gyökerekkel, nem is lehetett volna másként.

Mostanában elég sok idejét az országban fogja tölteni, ami pici szomorúsággal jár, hiszen otthon kellett hagynia szerelmét. Gigio-t a Milan csodakapusát oda kötötte a munkája. Kedveltem a srácot, hiszen boldoggá tette a „húgomat", bár eleinte furcsának tartottam a közöttük kialakuló viszonyt. Alessia két évvel idősebb a huszonegy éves futballistánál, mégis egy éve együtt vannak és hatalmas a szerelem. Ezt a hiányt igyekeztem pótolni és egyik éjjel megálmodtam, hogy minden létező meccsre el fogom vinni, hogy igazán otthon érezze magát.

Kis izgalommal a gyomromban indultam a bejárathoz, ahol kiváltottam a kártyákat és izgatottan szorongattam a kezemben. Reméltem, hogy örülni fog neki. A papírokat intéző srác csodálkozva másolta le a személyimet, hiszen ismerte a nevem. A vezetéknevem.

-Maga Cosimo Inguscio lánya? – tátotta el a száját miközben szóvá is tette.

-Az vagyok. – biccentettem. – Itt van az apám?

-Persze! Ott elmegy a folyosón végig, majd balra a lépcsők alatt, el a szertár előtt és ott lesz a pálya bejárata. – magyarázta túlzottan gesztikulálva. Megköszöntem és elindultam megkeresni. A kiváltott kártyákkal ütögettem a másik tenyerem, miközben olvastam a „szertár" feliratot és kiléptem a fényre.

Megkerestem a kispadot és egyenesen oda vettem az irányt. A pályán több focista rohangált, szóval sikerült belesétáljak egy edzés kellős közepébe. A célomhoz érve csodálkozva vettem tudomásul, hogy nem az apám áll előttem és nem is Marco Rossi, hanem Szergej Rebrov a Fradi edzője. Miért hagytam otthon a szemüvegemet?

-Jó napot, kit keres? – kérdezte mosolyogva angolul. Túllendülve az első sokkon, válaszoltam neki.

-Nagyon örvendek Mr. Rebrov, nagy csodálója vagyok. – ráztam kezet a volt focistával, majd észbe kapva felvázoltam neki miért is rondítottam a munkájába. – Az apámat keresem, Cosimo-t. Azt mondta tegnap este a telefonba, hogy itt lesz a mai válogatott edzés és itt találkozzunk.

-Á! Inguscio lánya. – tisztult ki neki a kép. – Még nem érkeztek ide, nagyjából fél óráig miénk a pálya, utána jönnek ők, de gondolja várja meg nyugodtan.

Körbe kémleltem, aztán leültem Gera Zoli mellé egy köszönés és bemutatkozás után a padra. Jól ismertem ezeket a berendezéseket, a fél gyerekkoromat így ücsörögve töltöttem apám és nagyobbnál nagyobb foci sztárok mellett. Váltottunk pár mondatot, aztán Magyarország legnagyobb klubjának aranylábú bajnokait kezdtem figyelni. Mindegyikről patakokban folyt a víz, az izmaik be voltak durranva, de egyemberként küzdöttek, eleget téve edzőjük kérésének.

Elővettem a telefonom és átpörgettem az e-maileket, az új instagram like-okat és üzeneteket. Mire a végére értem, a fiúk is végeztek és mindenki engem nézett. Zavarba jöttem, pedig hozzá voltam szokva az emberek furcsa pillantásaihoz.

-Ő ki? – suttogta valamelyikük.

-Ki ez? –ismertem fel a Fradi kapusának hangját.

-Mit keres itt egy lány? –csodálkozott Vécsei.

Minél több kérdés szegeződött irányomba, annál jobban vitte el a cica a nyelvemet. Miért történik ez velem ismét? – Ostoroztam magam fejben.

-Mia bambina! – töltötte be az arénát apám mély, szeretetteljes hangja.

-Szia apa. – mosolyogtam és hagytam, hogy egy hónap után újra a karjaiba zárjon. Erősen megszorongatott és puszit nyomott a hajamba.

-Mia! – tárta szét a karját Marco is és magához húzott két puszira. Végig simítottam kopasz fején és fülig érő vigyorral incselkedtem keresztapámmal, miközben beletúrtam a saját, sűrű, göndör tincseimbe.

- Ti sono mancato! (Hiányoztatok.) – sóhajtottam fel. Eddig fel sem tűnt mennyire magányos az ember a családja nélkül. Mégis felszegett fejjel menni kell tovább, hiszen erről szól a felnőtt élet. Igaz?

Elkalandozott gondolataimból egy jéghideg, szürkés-kék szempár átható pillantása rángatott ki. A zöld-fehér mezes játékos kivárta míg észreveszem és ráemelem a szemeimet, majd mintha eltévedt volna, hátat fordított és már el is tűnt. Egyedül a hátára írt számot láttam: 25-ös. Az agyam egy rejtett zugában elraktároztam és megpróbáltam visszacsöppenni a beszélgetésbe.

Nem szép, mikor megbámulják az embert.