Piros Lap (Befejezett)

18. fejezet

TIZENNYOLCADSZOR vettem mély levegőt, miközben próbáltam nem arra összpontosítani, hogy a nyomomban lépdelve követ a konyháig. A csaphoz mentem és engedtem egy pohár vizet, hátha csak a képzeletem szüleménye és az alkoholtól jelent meg előttem lidércként, de nem segített. Még mindig ott volt, az illata körbelengett, az orromba kúszott, a kisugárzása fojtogatott és ököllel verdeste a bordáim mögötti kiskaput, hogy legyek szíves beengedni.

-Ki az? – kiáltott ki Alessia a nappaliból, akiről már hirtelen el is feledkeztem. Rohadék egy barát vagyok. Nem válaszoltam neki, ezért bedugta a fejét a boltív szélénél és feltűnően, akár egy Tom és Jerry jelenetben, tátott szájjal figyelte a védőt. –Te mégis mi a faszomat keresel itt? – vágta csípőre a kezeit és védelmezően mellém lépett.

-Fel szerettem volna köszönteni Miát. – válaszolta Miha, nekem pedig olvadni kezdett minden végtagom, pedig csak a nevemet mondta ki.

-Azt hittem megegyeztünk! Te a seggeden maradsz, én majd intézkedem! – villantotta rá barátnőm a „meg foglak ölni" tekintetét. Csak kapdostam kettőjük között a fejem és semmit nem értettem az egészből. Lerogytam az egyik székre, mikor feltűnt, hogy még mindig a zöld-fehér pólóban, 25-ös számmal a hátamon virítok, egy szál bugyiban. A tudattól elpirultam, hogy ennyire kevés öltözet választ el szerelmem tárgyától. Szerelmem? Miket beszélek én? Az én párom Davide Lanzafame, aki profi futballista és szeret engem. Én is szeretem őt és éppen a házában ücsörgök az exem jelenlétében. Borzalmas barátnő vagyok. Ha ez nem lett volna elég, Akhilleusz ezt a pillanatot választotta arra, hogy csámpáskodva megjelenjen és a vendégünk lábainak dörgölődzőn dorombolva. Áruló macska!

-Nekünk lassan készülődnünk kell. – dobtam be az egyedüli menekülési útvonalat.

-Tudom, én már felöltöztem. Megvárom amíg elkészültök és elviszlek a helyszínre.

Az állam majdnem a padlón kötött ki a kijelentésétől. Megjelent előttem Lanzafame arca, mikor meglátja, hogy egy másik férfival az oldalamon jelenek meg a rendezvényen, méghozzá az általa jól ismert fazonnal. Nem álltam le vele vitatkozni, inkább Alessia karja után nyúlva húztam magam után az emeletre. Mikor felértünk becsaptam az ajtót és ledőltem az ágyra.

-Miért teszi ezt velem? – dörmögtem a párnába. Simogatni kezdte a hajam.

-Mert szeret. – jelentette ki egyszerűen.

-De én már Davide-t szeretem. – mondtam, de én magam sem hittem el.

-Persze. – suttogta, ezzel lezárva a témát.

Nagyjából egy óra alatt elkészültünk a zuhanyzással, hajformázással és sminkkel. A ruháinkba bújva, mezítláb tipegtünk le a lépcső aljába, ahol Miha, ölében Akhileusszal képeket csinált. A szívem hatalmasat dobbant a látványra és minden észérvet keresztül húzva a csuklómon lógó kis tündérre pillantottam.

-Induljunk. – találtam meg az elveszett hangomat.

Út közben Alessia megállás nélkül a hátsó ülésről magyarázott, de képtelen voltam rá koncentrálni. Meredten próbáltam az útra figyelni és nem oldalra pillantani a csodás kékszeműre. Már így is túl közel volt hozzám, olyannyira, hogy tudtam ezt az estét nem úszhatom meg ép ésszel.

A helyszínre érve kipattantam az autóból és lehagyva két meglepetés vendégemet a feldíszített terem felé vettem az irányt. Az első ember, akit kiszúrtam a tömegben, az apám volt.

-Isten éltessen kislányom! Különleges este a mai! – emelte meg pezsgős poharát, bennem pedig akkor tudatosult, hogy teljesen ki fog borulni, ha meglátja Blazicot.

-Köszönöm! – öleltem át és kétségbeesetten kerestem Davide-t. Sehol nem volt.

-A keresztapádat már meg sem öleled? – dörrent hátam mögül a mély hang és egy mosolygós kopasz fej húzott szorosan magához. –Öregszel. – súgta a fülembe, amitől elnevettem magam.

-Mit keres ez itt? – morogta édesapám, nekem pedig öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Tudtam kire gondol.

-Barátként jött felköszönteni. – válaszoltam határozottan. Csak kémlelte az arcomat, de egy bólintással letudta a továbbiakat. Tudtam, hogy ki volt bukva Blazicra, mert még mindig őt hibáztatta a válogatott mérkőzések előtti negatív felhajtásért és azért, amiért hónapokig nem álltam vele szóba. Soha nem vágtam a fejéhez, hogy saját magának köszönheti és békén kellett volna hagyja az életemet. Jobban szerettem annál, minthogy elveszítsem.

Körbe kellett járnom és mosolyogva fogadni a köszöntéseket. Eléggé unalmas volt, bár a torkomon lecsúszott pezsgő mennyiség segített elviselni a helyzetet. Közel egy óra elteltével éreztem meg derekamon egy forró kar ölelését.

-Mio cara! – búgta a fülembe és puha csókot nyomott az arcomra. – Jól érzed magad? Ne haragudj, hogy késtem, de hatalmas volt a forgalom és még haza is kellett ugranom átöltözni. Jó nagy rumlit hagytatok Alessiával.

Végig vezettem rajta a szemem és konstatáltam, hogy fekete öltöny feszül a kidolgozott testén.

-Persze. Minden csodás. – bólintottam, de a hangom üresnek tűnt még számomra is.

-Gyere, itt az ideje az ajándékodnak! – húzott maga után, egyenesen a terem közepére. Még mielőtt észbe kaphattam volna, elcsendesítette a tömeget és megköszörülve a torkát, beszédbe kezdett. – Jó estét mindenkinek! Tudjuk, hogy miért gyűltünk ma így össze, hiszen az én csodálatos mio amore-m születését ünnepeljük. – kacsintott felém. –Tudom, hogy nem éppen így szokás, de most van jelen minden barátunk, családtagunk, ezért szeretném feltenni a kérdést. –Ahogy dőltek mosolygó szájából a szavak, úgy kezdte marni gyomromat a sav. Kerülgetett a pánik, de hagytam, hogy befejezze. – Hozzád fordulok, mio miracola! El szeretném mondani, hogy képtelenség szavakkal kifejezni mennyit jelentesz a számomra. Mennyire boldoggá tesz minden reggel, mikor melletted ébredhetek és minden este, mikor melléd hajtom le a fejem. Tudnod kell, hogy soha nem voltam még ennyire boldog és még, ha elhamarkodottnak is tűnhet a dolog, hiszen csak rövid ideje vagyunk hivatalosan együtt, olyan, mintha egész életemben ismertelek volna A barátom voltál ezelőtt, én pedig a támaszod... – Szavai elhalkítva jutottak el ködös elmém mélyére, ott viszont teljesen elvesztek örökre. Igyekeztem felfogni a mondandója súlyát, de nem tudtam reagálni, vagy megállítani. – Te vagy a mindenem, a saját kis csodám és bátorkodtam édesapádat megkérdezni néhány napja, aki áldását adta. Szóval, Mia Inguscio, a csillagokat lehoznám érted, cserébe csak annyit kérek: lennél a feleségem?

A kérdésre felkaptam a fejem. Arcán őszinte érzelmek tükröződtek, én mégis óvatosan körbe kémleltem a teremben lévő arcokon, keresve Miha és Alessia párosát. Az egyik sarokban álldogáltak és a lánnyal összekarolva, halál spáadtan várta a válaszomat. Akkor minden közös pillanatunk lepörgött előttem és tudtam, hogy soha többet nem lehetek olyan boldog, mint mellette. A sors teljesen más utat szánt kettőnknek. Vége volt és végleg el kellett engedjem. Mindig ő marad majd az igaz szerelem, de általában ezek sosem teljesülnek be. Most sem alakult másként.

Nem mertem a kék íriszekbe nézni. Féltem saját magamtól, hiszen ismételten bebizonyítottam az életnek, hogy milyen gyenge vagyok mások akaratával szemben, egyetlen válasszal.

-Igen, leszek a feleséged.

Nem szép, mikor a józan ész felül írja a szívünket.