Piros Lap (Befejezett)

17. fejezet

TIZENHETEDIK átkot szórtam magamra, mivel az este folyamán nem húztam le a redőnyöket és a nap sugarai próbálták kiégetni a retinámat. Ismét egy reggel, de ez a nap más volt, mint a többi. Huszonhét éves lettem. Jobban mondva csak pár óra múlva, de már valószínűnek tartottam, hogy megélem. A fejemre húztam a takarót és nem szerettem volna belegondolni, hogy ismét egy évvel közelebb kerültem a harminchoz. Nem volt mit tenni, öregszem. Akhilleusz a mellettem lévő üres párnán szuszogott összegömbölyödve, így próbáltam a lehető leghalkabban és mozdulatlanul feküdni.

-Buon compleanno bella! – köszöntött hatalmas mosollyal Davide és kezében egy ezüstszínű tálcával egyensúlyozva ült le mellém.

-Grazie. – ültem fel hozzá a reggeli csókomért. Már egy hónapja egy párt alkottunk. Boldognak éreztem magam, könnyű volt mellette léteznem és semmi nem bonyolította a dolgainkat. Rengeteg időt töltöttem a csodálatos lakásában, ő pedig egy-egy dühkitörést leszámítva egy igazi úriembernek bizonyult. Néha nagyon elvetette a sulykot, olyankor inkább elkerültem, de nagyjából fél óra elteltével minden visszatért a rendes kerékvágásba. Nem mellesleg apám kifejezetten kedvelte. Úgy vélekedett, hogy egy idősebb férfinak már van egzisztenciája és egy olyan háttere, ami megfelel a lányának.

-Csináltam neked frittatát, kávét és frissen facsart narancslevet. –pakolta ölembe a megpakolt tálcát büszkén.

-Nagyon kedves vagy. – ittam bele a kávéba, mellőzve a további hálálkodás. Kicsit keserű volt, de nem akartam megbántani, hogy lemegyek a földszintre a kimaradt tejszínért. Helyette inkább odébb húzódtam, hogy felkínáljam neki a takaróm egy részét, de szomorúan megcsóválta a fejét.

-Nem lehet. Dupla edzésünk van ma és lassan késésben vagyok. – tápászkodott fel a puha matracról és a búcsúcsókba mormolta, hogy az ajándékomat majd az esti szülinapi partyn kapom meg.

Hallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó és nyomban felpattantam az ágyból. Tudtam, hogy Davide nem lesz otthon egésznap, így belebújva a 25-ös FTC védőtől kapott kabala mezbe, a konyhába vettem az irányt, hogy kijavítsam a kávémat és megreggelizzek kényelmesen az asztalnál. Sosem szerettem ágyban enni, sokkal komfortosabb volt, hogy egyenesen ülve falatozzak. Meztelen lábaimat törökülésbe helyezve foglaltam helyet a sarokülőn és úgy nézegettem a blogomra érkezett kommenteket. Alig sikerült párat végig olvasnom, mikor megszólalt a csengő. Ijedtemben majdnem leestem, de sikerült kibogozni a lábaimat és az ajtóhoz lépni. Kitárva a bejáratot örömujjongásba kezdtem, hiszen egy lila tornádó sodort el majdnem, olyan erős ölelésbe fogva, hogy minden levegőt kiszorított a tüdőmből.

-Boldog szülinapot! – pattogott akár PomPom meséiben az Órarugógerincűfelpattanó nevezetű karater.

-Hogy kerülsz ide? – vigyorogtam megállás nélkül.

-Gondolod nem velem fogod tölteni a születésnapodat? Hol élsz te? –nézett végig rajtam furcsa tekintettel és beljebb vonult. Kezében szatyrokkal ácsorgott a konyhában és hatalmasat füttyentett. – Az igen! Ennek a palinak van ám ízlése.

-Fogd már be. – löktem oldalba és hagytam, hogy kiöntsön mindent az asztalra. Volt benne egy rakat gumicukor, dobozos fagyi, chipsek, kólák, pár doboz sör és egy boríték. Furcsán néztem a lányra, de nem tettem szóvá. Utoljára nagymamámtól kaptam borítékot, amibe mindig pénzt rejtett és titokban a zsebembe nyomkodva megesketett, hogy nem mondom el senkinek.

-Nézünk filmet? – Tette fel az alapvető kérdést. Minden egyes szülinapunkat így töltöttük. Nasiztunk, beszélgettünk, filmeket és sorozatokat néztünk. Gyors bólintással lereagáltam és felnyalábolva a dolgokat a hatalmas TV elé telepedtünk.

-Még mielőtt bekapcsolod, ezt oda szeretném adni. – nyújtotta a kezét, ami marokba volt szorítva. Alátartottam a tenyerem és egy hideg valami hullott bele. Kinyitva a szemem döbbentem rá, hogy egy arany cikesz formájú kulcstartó.

-Imádom! – öleltem magamhoz és azonnal ráfűztem a telefonom tokjára.

Végül ismét a Supernatural részeknél kötöttünk ki és végig nézve, nevetve, sírva a kedvenc részeinket storyzgattunk a régi szép időkről. Közben elmeséltem, hogyan telnek a minden napjaim, ő pedig szintén hatalmas beleéléssel adta elő a Magyarországon zajló eseményeket. Mind a ketten rettentő kínosan ügyeltünk rá, hogy egyetlen embert ne említsünk, végül mégis közel kerültünk a tűzhöz, mivel Alessia őszintén elmesélte az utóbbi fél évben történteket. Elmondta, hogy Gigio-val szakítottak, mert nem bírta már a távkapcsolatot és összeszűrte a levet 1-2 otthoni focistával, köztük Bese Barni nagy szerepet játszott, de egyiktől sem akart semmi komolyat. Ahogy kivettem a szavaiból, egy darabig egyedül akart maradni és minden focistát a pokolra kívánt a tökéletesen kockás hasukkal együtt.

Már órák óta csak dumáltunk a megállított TV előtt ölünkben Akhilleusszal, kicsit kezdett a fejünkbe szállni az alkohol is, de nagyon régen nem éreztem magam ennyire jól. Hiába a sok puccos party és vacsora, mindegyiket elcseréltem volna egyetlen ilyen délutánra.

Kinn a nap már lemenőben járt, narancssárgás fénnyel borítva a nappalit. Alessiával megbeszéltük, hogy lassan, nagyon lassan nekiindulunk készülődni az esti ünnepségre, mikor aznap másodszor szólalt meg a csengő. El sem tudtam képzelni, hogy mégis ki lehet az, de még mindig pólóban, bugyiban, kissé már ittas állapotban kitártam az ajtót.

-Nem veszünk semmit! – vigyorogtam, de a mosolyom azonnal ráfagyott a képemre.

Ott állt velem szemben teljes valójában. Sötét farmert és fehér inget viselt, arca borostás volt. Miha Blazic még mindig tökéltesen nézett ki, mint általában. Annyira ledöbbentem, hogy szóhoz sem tudtam jutni, így megelőzött.

-Szia. – köszöntött rekedtes hangján. – Boldog szülinapot. – nyújtott át egy kicsiny tasakot. Némán elvettem tőle ügyelve ne érjek az ujjaihoz és a tenyerembe helyeztem a tartalmát. Egy vékony ezüst karkötőt rejtett, amin egyetlen kidolgozott aprócska tündér medál lógott. Gyönyörű volt.

-Köszönöm. – suttogtam.

-Segíthetek? – tartotta két kezét, én pedig bólintva hagytam, hogy aprólékos mozdulatokkal kinyissa a kapcsot és a csuklómra tegye. – Vila. – mosolyodott el melegen.

Még mielőtt ráeszméltem volna mit csinálok, két kezem közé fogtam az arcát és csak hitetlenkedve figyeltem a jégkék szemeket. Mit keresett Olaszországban? Éppen a jelenlegi párom házánál? Képes volt értem ekkora utat megtenni és felkutatni a lakcímet csak azért, hogy felköszöntsön? Megannyi megválaszolatlan kérdés cikázott az agyamban és még annál is több érzelem próbálta áttörni a szívemet körül ölelő betonkerítést. Mire felocsúdtam, már megállíthatatlanul, patakokban folytak a könnyeim. Hónapok óta nem sírtam.

-Ne sírj. – törölte le finoman az arcomat, mire lágy érintésétől elöntött a pír. Ott álltunk, mint két szerelmes, mikor utat tört magának a valóság.

-Én... elengedtelek. – hullottak le róla a kezeim. Erősen a két oldalamhoz, ökölbe szorítva próbáltam kontrolálni dübörgő szívem. Féloldalas mosolyra húzta csodás ajkait és egyetlen kérdésével visszalökött a szakadék mélyére.

-Akkor miért vagy az én mezemben?

Nem szép, mikor a kirakós darabjai nem illenek össze.