Piros Lap (Befejezett)

20. fejezet

HUSZADSZOR riadtam fel a rémálomból, amiben Damiano csontos ujjai a torkomat szorongatták. A temetés óta minden éjszaka meglátogatott és addig énekelt a fülembe, míg képtelen voltam visszaaludni.

Így telt el már közel egy hónap. Davide igazán megértőnek bizonyult, nem úgy, mint Alessia. Barátnőm a temetésen még köszönésre sem méltatott. Tudtam, hogy engem fog okolni a történtekért, mint én saját magamat, de mégis borzalmasan egyedül éreztem magam. Ha még volt miből, a súlyom egyre csak csökkent. Egy falat nem sok, annyi nem ment le a torkomon. Az álmatlanság kimerített.

Csak ültem a konyhában és néztem ki a fejemből, teljes robotként, mikor Lanzafame illata megcsapta az orrom.

-Szia. – ölelt át hátulról. – Tudod milyen nap van ma? – mosolyodott el picit.

-Talán csütörtök. – válaszoltam vállat vonva.

-Nem, te butus. Szombat és az esküvőnk! – nyomott csókot a fejem búbjára, én pedig úgy éreztem, mint akinek kihúzták lába alól a talajt. Az esküvő! Izzadni kezdtem, a torkom elszorult, mégis megembereltem magam és elvonultam készülődni.

A történésekre tekintettel aprócska, pár emberes szertartást szerveztünk. Még a tanúm sem az lett, akit szerettem volna, hiszen Alessiát egyáltalán nem lehetett elérni. Ezért Nagy Ádit kértem fel, aki örömmel elvállalta.

A közös ágyunkon görnyedve szemeztem hófehér ruhámmal. Gyönyörű volt, bár nem igazán az én stílusom. Egyáltalán nem érdekelt, csak túl akartam lenni az egész hercehurcán és teljesen új életet kezdeni, elfelejteni a törékeny múltam árnyait.

Az órámra pillantva rájöttem, hogy alig maradt időm, én mégis inkább kinyitottam a fiókot és előszedtem belőle a bontatlan levelet. Egyetlen biztos mozdulattal téptem fel a ragasztott csíkot és minden megfontoltság nélkül olvasni kezdtem.

„Drága Vila!

Haragszom rád, mert képes voltál köszönés nélkül elhagyni.

Haragszom rád, mert szófogadó gyermek vagy.

Haragszom rád, amiért az álmaimat magad elé helyezted. Megsúgom, te vagy a kedvencem.

Haragszom, amiért nem adtál számomra több időt.

Haragszom, mert nem rég tudtam meg, hogy egyedül mentél Olaszországba.

Haragszom, mert beletaszítottál más nők karjaiba.

Haragszom, ugyanis el fogom venni az egyiket. Megnyugtatlak, azt képzelem majd, hogy te állsz az oltárnál.

Haragszom, hogy a sors ennyi időt szánt nekünk.

Haragszom, amiért nem vagy mellettem.

Haragszom, hogy másik férfit csókolsz, de még annál is jobban bosszant, hogy talán ő boldogabbá fog tenni, mint én tudnálak.

Haragszom, amiért nem látom többé a mosolyodat.

Haragszom a világra, amiben te mellettem nem kaptál, csak mellékszerepet.

Dühös vagyok rád, mert elloptad a szívem, de a legdühösebb magamra vagyok, amiért soha nem szeretném visszakérni tőled.

Tartsd meg örökre, kérlek.

Miha"

Sírva futottam át újra és újra a sorokat, valami kapaszkodót keresve, ami majd megnyugtat és azt suttogja: minden rendben lesz. Egy szeretlek, egy örökre, egy haragszom, egy esküvő, egy Miha.

A levelet gondosan összehajtogatva helyeztem vissza a helyére és megrázva a fejemet, elkezdtem készülődni. Mi mást is tehettem volna? Ez életem legboldogabb napja! Persze.

Azt hittem az oltárnál cserben fogom hagyni a mosolyogva, öltönyben feszengő férfit, de nem így lett. Kimondtam a határozott 'igen'-t és nem volt visszaút.

A szűk násznép a mi lakásunkban gyűlt össze, valószínűleg így is több paparazzinak sikerült képeket készítsen a templomból egyenesen a házunkig tartó úton.

Magányosnak éreztem magam, pedig többen is körül vettek és folyamatosan gratuláltak. Azt játszottam, hogy akárhányszor elhagyta a szájukat a „boldogság" szó, ittam valamit. Elég hamar meg is lett az eredménye. Végül táncoltam az apámmal, keresztapámmal, Ádival és a Férjemmel. Hivatalosan is férjnél voltam. Abban reménykedtem más lesz házas nőként a levegő, vagy az étel íze, de semmi nem változott. A mellkasomban nem szűnő nyomás ugyanúgy ott maradt, mint a fejemben suttogó aprócska manó, aki megállás nélkül verdeste börtöne rácsait.

-Szeretnék kérni egy kis figyelmet! – kocogtatta meg Davide a poharát, mire mindenki elcsendesedett. Már a születésnapomon meg kellett volna tanuljam, hogy az ő bejelentései tényleg nagy változásokat hoznak, mégis érdeklődve figyeltem, nem számítva a már ledobott bombára.

Megfogta a kezem és felállított maga mellé, majd egy puszit nyomott az arcomra. Először mosolyodtam el a nap folyamán.

-Először is meg szeretném köszönni, hogy mind jelen voltatok eme becses napon. Másodszor pedig itt az ideje, hogy átadjam az ajándékomat gyönyörű feleségemnek. Tudom, nem szokás az ilyesmi, de én már csak ilyen romantikus alkat vagyok. – nevetett fel, mire mindenki vele kacagott. Engem kivéve. Milyen ajándékról beszél ez?

A kezembe adott egy papírt, ami ketté volt hajtva.

-Kérlek, nyisd szét. – Mondta csillogó szemekkel. Remegő ujjakkal nyúltam a papír két végéhez és tettem, amit mondott. A szemem elé egy szerződés tárult, ami angolul volt írva. Összevont szemöldökkel olvastam a szavakat, de mire a végére értem teljesen ledöbbentem.

-Mi ez? – kérdeztem tőle rekedten.

-Az átigazolásom. – kacsintott. – Tudom, hogy hiányzik neked Magyarország, ezért elfogadtam a Fradi ajánlatát és aláírtam velük határozatlan időre.

A csapat neve hallatán apám arca elfehéredett, keresztapám pedig szigorú tekintettel engem nézett. Egyedül Ádám arcáról lehetett őszinte érzelmeket leolvasni, ami az aggodalom volt irányomba. Szédülni kezdtem, de kitartottam. Nem dőlhetek el, akár egy kivágott fa! Erőltetett mosolyt varázsoltam magamra és boldogságot kamuzó hangszínnel válaszoltam.

-Ez remek.

-Ugye? A nászutat el kell toljuk, de szerintem megéri. Már a lakást is elintéztem, nincs messze a régi házadtól, szóval könnyű lesz elhozni onnan a dolgaidat.

-Remek. – ismételtem önmagam. Egyszerűen nem jött ki más a torkomon, csupán ez az egyetlen közömbös szócska.

Marco lassú mozdulatokkal tapsolni kezdett, amit a többiek is követtek. A tapsvihar lezártával ismét táncba hívtak. Édesapám nyújtotta felém erős mancsát, amit elfogadtam és hagytam, hogy vezessen.

-Jól vagy drágám? – súgta a fülembe.

-Persze. – hunytam be a szemem.

-De boldog is? – nézett rám ellágyult szemekkel. Nagyon régen láttam ennyire figyelmesnek. Sajnos ezzel már elkésett.

-Az leszek. – bólintottam.

-Tudod, hogy mióta édesanyád elment... mindig a javadat néztem. Szeretném, ha megtalálnád az utad és ismét őszintén mosolyognál. Nem mindig az igaz szerelem a legjobb, ami történhet az emberrel.

Anyám emléke és Blazic említése az agyamba férkőzött, egy könnycseppet kicsalva a szememből. Apám letörölte és átölelt.

-Minden rendben lesz.

Az addig ért stressz és kialvatlanság hatására a testem és lelkem egyszerre adta meg magát. A lábaim összecsuklottak és a fejem véres tócsában csattant volna szét a márványból faragott kövön, ha apám karjai nem tartanak szorosan.

Nem szép, mikor az ember elájul a saját esküvőjén.