Piros Lap (Befejezett)

12. fejezet

TIZENKETTEDSZERRE próbáltam hívni a telefonját, de folyamatosan kisípolt. Nem elérhető. Éreztem a zsigereimben, hogy valami gond van. Nem szokása kikapcsolni a készüléket még edzések közben sem, utána mindig visszahív. Előttem volt a jelenet, ahogy Rebrov torka szakadtából üvölt szerencsétlennel és ki tudja még milyen szankciókkal sújtja. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Minél többször pörgettem le a bárban történt jelenetet, annál több verziót állítottam fel fejben, hogyan lehetett volna megakadályozni az egészet.

Közben természetesen ezer felé járt az agyam. Úgy éreztem, hogy lassacskán meghasad a tudatom. A reggeli kitörésem közepette, Damiano közelíteni kezdett, mire minden idegszálam menekülőre fogta. Megpróbált megcsókolni, amitől mocskosnak éreztem magam, pedig nem hagytam neki. Egy jól irányzott lökéssel eltaszítottam és bemenekültem az irodám biztonságot nyújtó falai közé. Mit képzel magáról? Azt hiszi, hogy évek múlva megjelenik és majd a karjaiba omlok? Nagyon el volt tévedve. Akármi is az a mélyről jövő vonzalom amit iránta éreztem, már egy ideje felülírta a Miha iránt érzett szerelmem. Régen azt hittem senkit nem szerethetek jobban nála, de rá kellett jönnöm, hogy inkább volt csodálattal vegyes rajongás, mint igaz szerelem. Mindig én adtam és adtam... éppen addig, míg végül nem maradt semmim. Kizsigerelte a szívem és a lelkem. Most viszont sikerült megtapasztalnom, milyen az, mikor az embert önmagáért szeretik és odafigyelnek rá. Mikor fontosabb neki vagy bárminél és bárkinél. A gondolatra is hatalmas mosoly terült el az arcomon. Boldog voltam és tudtam, hogy teljesen mindegy milyen problémákat sodor elénk az élet, együtt meg fogjuk tudni oldani.

Magabiztosan ropogtattam meg az ujjaimat és belevetettem magam a könyvem folytatásába. Végre rájöttem mi volt az az üresség, amitől nem tudtam vele haladni. Én magam. Üres voltam és érzelmek nélkül képtelen az írásra. Éppen belekezdtem volna a történetszál tovább vezetésébe, mikor kopogtak az ajtómon. Tudtam, hogy Damiano lelépett már egy órája, így nyugodtan invitáltam be a látogatót.

-Gyere be! – azzal a lendülettel lehajtottam a gépem tetejét.

-Szia. – Miha dugta be a fejét az ajtón. Arca komoly volt, ami megrémített, de mégis kimásztam az asztal takarásából és karjaimat a nyaka köré fonva öleltem magamhoz. Éreztem a belőle áradó feszültséget, de az illata elbódított és nem bírtam megállni, hogy egy apró csókot ne nyomjak a szájára.

-Szia. – suttogtam az ajkaira.

-Hiányoztál. – simította két tenyerét az arcomra.

-Te is nekem. Mit mondtak? –simogattam a tarkóját.

-Nem fontos. – húzódott apró mosoly a szája szélén. - Szeretlek.

Megütközve néztem rá. Tudtam, hogy ő is úgy érez, mint én. Tudtam, hiszen már elég sokszor körül írtuk azt a megfoghatatlan érzést, mégis ő volt az első aki most kimondta. Örömmel kellett volna eltöltsön a tudat, mégis megrémisztett. Valamit titkolt.

-Mi történt? – húzódtam hátrébb.

-Kispadra küldtek. – vágott fájdalmas arcot. Fájt így látnom, de éreztem, hogy még nincs vége. –Ott volt apád is.

-Neki semmi köze hozzád, nem vagy válogatott. – csattantam fel.

-Már megbocsáss, válogatott vagyok, csak Szlovéniában. – kérte ki magának, amire bólogattam. – Lehet, hogy hozzám nincs, de hozzád annál több köze van.

-Mit mondott? – keményítettem meg a hangom, miközben újra megkérdeztem.

-Szakítanom kell veled, különben elintézi, hogy többet egyetlen csapatban se játszhassak. Szerinte nem vagyok elég jó neked, mert csak egy üresfejű focista vagyok. Szóval, búcsúzni jöttem. –A levegő megfagyott egy pillanatra, aztán elnevette magát. – Csak viccelek. Nem érdekel az apád, nem arról vagyok híres, hogy feladjam. Az sem érdekel, ha kirúgnak a Fradiból.

-Ne beszélj hülyeségeket! – Az első gondolatom az volt, hogy miért baszik ki velem az élet állandóan? A második, hogy mindennél jobban szeretem ezt az embert. A harmadik pedig... - Nem fogom hagyni, hogy miattam feladd az álmaid.

Ahogy kimondtam, szinte hallani lehetett, ahogy két szív egyszerre szilánkokra törik és minden jövőképünk semmivé foszlik. A közös céljaink és ábrándjaink elporladtak, helyükbe teljes homály költözött, ami szürke volt és egyhangú. Szemeiből fájdalom sugárzott, ami azt jelentette, hogy megértette a mondat lényegét. Elkaptam róla a tekintetem, képtelen voltam szembenézni azzal amit én okoztam. Utolért a múltam, ami ismételten mindent tönkretett. Majdnem mindent. Őt nem fogom hagyni, még ha beledöglök is!

-Mia... - köszörülte meg a torkát és megpróbált visszahúzni a pár perccel azelőtti ölelésbe, ami számomra már évekkel ezelőttinek tűnt.

-Miha, nagyon örültem, hogy megismertelek. Szeretném, ha végig vinnéd a kitűzött céljaidat és a legsikeresebb focista lennél Európában! – Beszéltem, de az egész jelenet annyira szürreális volt. Mintha kívülről láttam volna magam, ahogy könnyeim visszafojtva búcsúzom és robotként darálom a szavakat. –Nem ismerek nálad kedvesebb, alázatosabb embert és mindennél jobban szeretlek.

-Ne mondd ezt. – kérte lehunyt szemekkel. Minden izma megfeszült, mintha kínoznák. Magamhoz akartam vonni, addig ölelni és csókolni, míg meg nem nyugszik. Szavakat sugdosni a fülébe életünk végig, amiben azt bizonygatom, hogy minden rendben lesz. Milliószor elmondani, hogy mennyire szeretem és nélküle egy két lábon járó hulla vagyok. Ő az levegőm, az ihletem, az okom, hogy minden reggel felébredjek és mosolyogjak. Helyette hátat fordítottam neki és letörölve az arcomon végig csorduló könnycseppet, annyit mondtam. – Viszlát.

Nem tudom mióta állhattam ott. Arra lettem figyelmes, hogy patakokban folynak a könnyeim, a mellkasom rettenetesen fájt és fura nyöszörgő hang jött ki a torkomon. Lerogytam a székre és megpróbáltam visszaemlékezni mi is történt az imént, de nem sikerült. Az agyamat blokkolta a fájdalom, talán így próbált megvédeni a teljes összeomlástól. Nem emlékeztem mikor ment ki a helyiségből, vagy elköszönt e, csak az maradt meg, hogy magával vitte a szívemet. Még érezni lehetett az illatát, amit próbáltam elraktározni, hogy örökké velem legyen.

-Minden rendben? – szólalt meg mögöttem Alessia aggódó hangja. Ennyi kellett csupán, hogy tudatosuljanak a dolgok. Megállíthatatlan zokogásban törtem ki és nem érdekelt semmi az égvilágon, csak az elviselhetetlen érzés, ami a hiányát jelentette. –Shhh... - ölelt át barátnőm. – Mi történt?

-Vége van. – motyogtam.

-Minek van vége? – simogatta a hátam.

-A bátyád újra tönkretette az életemet. – nevettem fel keserűen. – Köszönd meg neki a nevemben.

-Mia, semmit nem értek. – fogta meg a két kezem és elém guggolva várta, hogy beszámolót tartsak. Nehezen, de nagyvonalakban elmeséltem a történteket.

-Haza kell menjek. –Néztem a szemébe fáradtan.

-Elkísérlek. –Segített fel rögtön. Csak megöleltem és úgy tudatosítottam benne a tervemet.

-Nem, haza akarok menni Olaszországba. Ha itt maradok, úgy érzem meg fogok őrülni.

Nem szép dolog, ha összetörik az ember szívét.