Piros Lap (Befejezett)

23. fejezet

M.Blazic szemszöge:

HUSZONHÁROMSZOR kellett nagyjából végig hallgatnom Vandától, hogy nem vagyok normális és mit műveltem a kezemmel. Orvoshoz akart küldeni, de semmi kedvem nem volt dokihoz menni. Majd akkor elmegyek, ha kitalálnak egy olyat, aki meggyógyítja a szívem. Egésznap a TV előtt poshadtam, aztán úgy éjfél körül, mikor Vanda lefeküdt, felöltöztem és lementem sétálni. Ki kellett tisztítanom a fejem, mert úgy éreztem bele fogok bolondulni az egész életembe. Látnom kellett Miát.

Alessia még pár órája írt, hogy a közeli bárban vannak, úgy gondoltam arra sétálok, iszom velük valamit és bátorságot gyűjtve elmegyek hozzá. Az úton lábbal rugdostam a kavicsokat és mindent ki akartam üríteni a fejemből. Mire észbe kaptam, már lehagytam a bárt és Mia lakása körül jártam, mikor megakadt a szemem egy ismerős alakon. Elsőnek azt hittem rosszul látok, de ahogy közelebb értem, az ájulás kerülgetett. Mia volt az. A tavaszi hideg éjszaka kellős közepén nem viselt mást csak egy véres mezt, az én mezemet. Nem láttam először honnan van a vér, de később megláttam az arcát. A szívem több dobbanásnyi ütemet kihagyott. Máskor tündéri mosolygós ajka fel volt dagadva és szakadva, a homlokán és az arcán kék-lila foltok éktelenkedtek, a nyaka és a karja körül pedig jól kivehető ujjnyomok virítottak. Hányni akartam, de megembereltem magam, seperc alatt mellette termettem és megfogadtam, bárki tette ezt vele, élve elásom és sosem találják meg a hulláját.

-Mia, itt vagyok. Mi történt? – kérdezgettem, nem mertem hozzáérni, csak annyira, hogy ráterítsem a kabátom. Piszkosul reszketett. Miután nem válaszolt elé álltam és akkor vettem észre a legijesztőbbet.

A szemeiből eltűnt az élet. Még sosem láttam ilyennek. Megpróbáltam felemelni, hogy elvigyem az utcán kíváncsiskodó szemek elől, de sikítani és kapálózni kezdett. – Hé, higgadj le. – Meg akartam fogni a karjait, de ellökött és leült a földre. Nem csinált mást, egyszerűen csendesen reszketve sírt.

Remegő ujjakkal tárcsáztam Alessiát, aki szerencsére azonnal felvette.

-Mi a gond? – kérdezte csilingelő hangon. Még a bárban volt.

-Ide kell jönnöd. – köhögtem bele a készülékbe. – Miával valami történt.

-Hogy mondod? – a túlsó vonalról is hallottam, ahogy nyikordult a szék, miközben felpattant.

-A bártól vagyok két sarokra. A kínai kajáldával szemben. – adtam le neki a koordinátákat és le is tettem.

Odaléptem a lány mellé és leguggoltam. Megpróbáltam átkarolni, amit most engedett. Továbbra sem szólalt meg, nem csinált semmit csak meredten bámult maga elé, miközben potyogtak a könnyei. Egy síró hullához volt hasonló.

Alessia nem sokra rá megékezett és az ő arckifejezése hasonlót tükrözött, mint a sajátom. Düh, zavarodottság és félelem.

-Mia... mi a baj? – kérdezte tőle a lány, mire Mia felpattant és pár lépést hátrált tőlünk. Olyan volt, mint akinek elment az esze. Mire észbe kaptunk, már a csontos mellkasán feszülő bőrt marta és ismét összeroskadt. – Orvost hívok. – bólogatott Less teljes meggyőződésben. – Megzakkant, teljesen megőrült! – sírta el magát lila hajú barátnőm.

Mikor kiértek a mentősök még mindig nem tértem észhez a történtekből. Két férfi lefogta, adtak neki valami injekciót, amitől teljesen elernyedt és berakták az autóba.

-Hová viszik? – mordultam rájuk.

-Valami nem oké vele. Először ellátják a sebeit, később átviszik a pszichiátriára kivizsgálásra.

-Megbolondult? – hápogtam.

-Nem hisszük, de valami baj van a fejével, amit orvosolni kell.

Természetesen egyikünk sem hagyta, hogy egyedül vigyék be a kórházba, így vele tartottunk a mentőben. Miután ellátták a sebeit, teljesen elveszítettük a folyosón és egy doktor nő lépett oda hozzánk.

-Önök Mia Inguscio barátai? – kérdezte kedvesen.

-Igen, Alessia David. Hol van Mia? – nyújtott kezet a lány.

-Mikor vihetjük haza? – kérdeztem én is idegesen.

-Ön biztos Miha Blazic, a kiérkező mentősök áradozva beszéltek róla, hogy épp a Ferencváros egyik játékosa ugrasztotta őket.

-Mi baja Miának? Hol van? – villantottam rá a szemeim, nem igazán voltam türelmes állapotomban.

-Nyugodjanak meg, Inguscio kisasszony úgy döntött, hogy túl sok neki a világunk. Kicsit pihenőre küldte az elméjét.

-Zöldség lett? – kerekedtek el Alessia szemei.

-Nem. Visszafordítható az állapot, attól függ Mia mit szeretne. Nem tudom mit tudnak, ki lehetett az aki bántotta?

-A férje. Pizsamában találtam rá, mezítláb. Nincs más magyarázat. – daráltam.

-Szóval Mia férjnél van. – jegyzetelt a dokinő.

-Igen, de Mihát szereti. – kotyogta közbe Less, mire csúnyán néztem rá, ő pedig csak folytatta. – Miha pedig őt.

-Ez nem lényeges. Hogy lehet visszahozni ebből az állapotból? – doboltam a lábaimmal.

-Mindent megteszünk.

-Ez nem elég. Látni akarom. – indultam el a folyosón, amerről a doki jött.

-Rendben, de készüljön fel, nem lesz kellemes.

Ahogy haladtunk a szoba felé, egyre jobban szorítani kezdett a mellkasom. A szó szoros értelmében megsajdult a szívem. Képek ugrottak elém a véres és üres arcáról. Ennyire sok lehetett neki ez az egész? És én hol voltam? Cserben hagytam, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Ha reggel nem hagyom faképnél a pizzériánál, ez nem történt volna meg.

Az ajtó kitárult, én pedig térdre roskadtam. Háttal ült nekünk törökülésben, amitől éppen a 25-ös mezszámommal szemeztem, de ő csak bámulta az ablakot. Semmit nem mozdult. Itt-ott géz és fertőtlenítő takarta hófehér bőrét, amin több véraláfutás mutatta az összetűzést közte és csapatom új tagja között. Tudni akartam a részleteket, hogy odamehessek és a szart is kiverjem belőle.

-Mia, én vagyok az. – guggoltam le elé és megfogtam a kezét. Még csak rám se pillantott, úgy tűnt nem is pislogott. – Hallasz engem? Nagyon sajnálom amit az a szemét veled tett, esküszöm megfizet érte. –simítottam meg az ujjnyomokat csuklója körül, amin még mindig ott lógott a pici tündéres karkötő. –Rendbe fogsz jönni és mindent elintézünk. Ígérem.

-Jöjjön. – suttogta a doktornő.

-Nem akarom itt hagyni. – mordultam rá kicsit durván.

-Lejárt a látogatási idő. Fel kell hívnom a rokonait is.

-Megadom az apja számát, addig vele maradhatok? – kérleltem, ő pedig nagyot sóhajtva bólintott.

Ahogy elhagyta a termet, eleredtek a könnyeim és sírva beszéltem hozzá.

-Gyere vissza hozzám, kérlek. Szükségem van rád. Alessiának és apukádnak is. Rossiról ne is beszéljünk. Szeretném, ha újra ott ülnél a lelátón nekem szurkolva. Szeretném, ha ismét táncolhatnánk egyet. Szeretném, ha újra rám mosolyognál és belenyomnád a képem ezernyi pizzába. Annyira kibaszottul szeretlek, hogy képtelen vagyok nélküled létezni. Esküszöm, ha újra jól leszel, kapsz tőlem másik pólót, ez már picit kopott. – töröltem le kis nevetés közben az arcom áztató könnyeket. – Mindegy mennyi időre van szükséged, végig itt leszek veled. Remélem, hogy most álmodsz ott belül és az az álom rólunk szól. – nyomtam puszit a homlokára, de még mindig meg se moccant.

Nem szép dolog, mikor összeomlik az ember.