M.Blazic szemszöge:
HUSZONEGYEDSZER markoltam meg az apró dobozt a zsebemben, ami már üresen tengődött az összegyűrt papírzsebkendők között. Előző este húztam rá Vanda ujjára a hatalmas gyémánttal díszített ékszert. Azonnal igent mondott, pedig nehezen tudtam kinyögni egyetlen szót is, annyira égették torkomat a szavak. Tudtam a szívem mélyén, hogy eredetileg nem neki szólt a leánykérés. Mégis megléptem, mert el kellett engedjem az álmaimban fel-fel tűnő vörös hajú lányt.
Megráztam a fejem és igyekeztem az elkövetkezendő edzésre gondolni. Szokásos ritmusomban öltöztem át utcai ruhából a címeres melegítőmbe, a többiek is már szállingóztak az öltözőbe. Éppen összehajtottam a farmerem, mikor egy ismerős idegen lépett be az öltöző ajtaján. Vállán sporttáskával foglalta be az egyik üres szekrényt, én pedig kigúvadt szemekkel figyeltem az olasz focistát. Mit keres ő itt? Mi a kénköves pokol folyik itt? Kandi kamera talán? Feltűnő lehetett az ábrázatom, mert Botka mellém lépve bökött az oldalamba.
-Mi a gond? – vonta fel a szemöldökét.
-Mit keres ez itt? – sziszegtem felé.
-Az új csatárunk. – jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne Mia vőlegénye, Davide Lanzafame jelenléte a helyiségben.
-Erről miért nem szólt nekem senki? – morogtam, mikor Sigér is meghallotta és azonnal mellettem termett.
-Nem akartuk, hogy...
-Hogy kiborulj, mint most. – fejezte be Botka a mondatot.
-Jól sikerült. – fújtattam, majd megakadt a szemem a frissen igazolt csatár kezén. Csillogó karika gyűrűje majdnem elvakította a látásom, majd lehúzta az ujjáról és be helyezte a zárható részbe. Annyira lesokkolt az ékszer látványa, hogy megköszörülve a torkomat odamentem hozzá. Amint észrevett hatalmas mosollyal köszöntött. Hirtelen minden benső erőmre szükségem volt, hogy ne húzzak be neki egyet.
-Gratulálok. – küszködtem ki magamból a szót. Szemei felragyogtak és meglapogatta a hátamat, amolyan „erről lecsúsztál barátom" módon.
-Köszönjük, Miának is átadom, amint hazaértem. – szúrta még oda, ismét forgatva egyet a mellkasomban leledző késen.
Ezek szerint tényleg összeházasodtak. Képtelen voltam felfogni, hogy a maradék kis esélyem is elszállt a lánynál, viszont Mia az országban van! Pesten valahol. A gyomrom forogni kezdett, így leültem a padra és megvárva míg mindenki kivonul, küldtem egy sms-t az edzőnek, hogy nem érzem jól magam és a mai napot kihagyom. Megvártam az engedélyt és visszakapkodva a ruháimat a barátom felé vettem az irányt. Tudtam, ha Mia a közelben van, Alessia tudni fog róla.
Még csak pár méterre közelítettem meg a pizzériát, mikor a kirakat előtt megláttam ücsörögni a lányt. Még vékonyabb volt, mint az utolsó találkozásunkkor, szinte már törékeny. Rövidnadrágja és hosszú fekete pólója teljesen elrejtette aprócska testét. Haja most is ki volt vasalva, ami nekem nem igazán tetszett, de orrán ott csücsült a vastag keretes szemüvege, amitől cuki látványt nyújtott. Ujjait tördelte idegességében, amin az öltözőben látott gyűrű párja virított. Mégis a szememet majdnem kiverte a csontos csuklóján lötyögő ezüst karkötő. Melengette a szívem.
-Tudtam, hogy itt talállak. – kezdtem bele köszönés nélkül. Felkapta a fejét és elkerekedtek a gyönyörű szemei.
-Miha... - ajkait úgy hagyta el a nevem, mint valami mantra. Gerincemen végig futott a hideg és képtelen voltam fenntartani a maszkomat. Lenyúltam és felhúztam a hideg kőről, egyenesen a karjaim közé. Köré fonódtam akár egy kígyó. Úgy éreztem soha többé nem akarom elengedni. Az illata még mindig a vattacukrot juttatta eszembe, amitől köd szállt az agyamra és minden idegszálam sikított, hogy megcsókoljam puha ajkait.
-Miért nem mész be? – köszörültem meg a torkomat. Tudtam az okát, de tőle szerettem volna hallani. Szomorúan lehajtotta a fejét és úgy válaszolt.
-Nem tudom Alessia szívesen látna e a történtek után. Nem beszélünk egy ideje.
-Tudom, de hidd el, boldog lesz mikor beállítasz. – kacsintottam rá. – Arról nem is beszélve, hogy a hely a tiéd is. Mondjuk sok minden változott, múltkor például egy dög nehéz kanapét cipeltetett be velünk az a hajcsár nőszemély. – húztam el a számat az emlékre, de ezzel sikerült mosolyt varázsoljak az arcára.
-Hiányoztál. – Döntötte homlokát a mellkasomnak.
-Te is nekem. – simítottam végig a haján.
-Elolvastam a leveledet. – közölte, bennem pedig megállt az ütő. Nem hittem volna, hogy Less tényleg odaadta neki. – Még az esküvő napján. Készülődtem és felbontottam.
Az esküvő szó két kézzel markolta meg a szívemet, de nem mutattam ki a fájdalmam.
-Mégis férjhez mentél az új csapattársamhoz. – méregettem, hátha bármilyen érzelmet ki tudok olvasni az arckifejezéséből.
-Igen. Ez volt a legjobb megoldás... - kezdte volna a magyarázkodást, de hiába próbáltam, maguktól törtek fel szavaim.
-Egy fenét! Válj el, én is felbontom az eljegyzést Vandával és szarjuk le apádat. Könyörgöm. – fogtam két kezem közé az arcát és a homlokom az övének támasztottam. Azt akartam, hogy a szemeimbe nézve mondja ki, ha már nem szeret.
-Jegyesség? Jegyben jársz? – lepődött meg és a pillanat tört része alatt futották el szemeit a könnyek. Egy picit talán örültem is legbelül, hogy sikerült érzelmet kicsalnom belőle. Nem múlt még el minden.
-Számít ez?
-Igen. Házas vagyok és ez így is fog maradni. – keményítette meg a tekintetét, mire hátrébb léptem tőle.
-Szereted őt? - tettem fel a millió dolláros kérdést. Ajkait rágcsálva bólintott egy aprót, nekem pedig éppen elég volt ennyi. –Üdvözlöm Alessiát. – azzal sarkon fordulva indultam neki az egyik irányba. Magam sem tudom már merre, csak minél messzebb tőle és az átkozott illatától. Egy darabig a hátamban éreztem a tekintetét, majd befordultam a következő sarkon és megszűnt a furcsán bizsergető érzés.
Hihetetlennek tartottam, hogy még ennyi idő távlatából is ennyire erős hatással volt rám. Képes lettem volna megharcolni érte a tizenkét fejű sárkánnyal, egy láva gyomrában, fénykarddal a kezemben, ha ismét az enyém lehetett volna. Természetesen tudtam, hogy ez csak ábránd. Minden és mindenki összeesküdött ellenünk, mikor a sorsunk fonalát fonogatták a boszorkányok, közben jót kacarászva a szenvedésünkön.
Dühömben ököllel ütöttem a mellettem lévő téglafalba, felszakítva ezzel jobb kezem bütykeit. A fizikai fájdalom segített enyhíteni a lelkem sajgását egy darabig. Nézegettem a rubin vörös vércseppeket, amik gyöngyözve buggyantak elő a bőrredők közül és azt állapítottam meg, hogy a szívem is valahogy így nézhet ki.
Nem szép, mikor időnként kirántják a lábad alól a talajt.
YOU ARE READING
Piros Lap (Befejezett)
Fanfiction"Nem szép, mikor focistával ír az ember lánya történetet."
