Piros Lap (Befejezett)

10. fejezet

+18

TIZEDSZER próbáltam kinyitni az elsősegély doboz fedelét, de olyan szinten remegtek az ujjaim, hogy többször elejtettem. Miha óvatosan a kezem után nyúlt és végig simítva rajta, hagytam, hogy kivegye a kezemből. Egyetlen mozdulattal felpattintotta és visszarakta az asztalra. Hagyta, hogy előszedjem a köteg gézt és a fertőtlenítőt, majd hősiesen tűrte, hogy rányomjam felszakadt ajkára.

Miután elcsattant az első pofon a bárban és Blazicot lefogták csapattársai, Damiano ész nélkül rontott neki. Annyira lefagyasztott a jelenet, hogy csak álltam ott és bámultam, míg a két férfi agyba-főbe püfölte egymást. Az olasz szemöldöke felrepedt, így minden tiszta vér volt, csak itthon vettem észre, hogy Miha ajkai is bánták az ütközetet.

Óvatosan emeltem el tőle a rongyot, mikor már úgy éreztem minden tőlem telhetőt megtettem.

-Annyira sajnálom. – suttogtam félve, hogy egy világ fog ítélkezni felettem, ha bárki más meghallja bűnömet. Megfogta a kezem és fájdalmas mosollyal odahúzta az arcához.

-Nem a te hibád. Elkapott a vörös köd és képtelen voltam türtőztetni magam. Egy igazi pöcs ez a csávó.

-Köszönöm. – csókoltam meg lassan, nehogy fájdalmat okozzak neki.

-Gyere ide. – húzott az ölébe és fülem mögé tűrve egy hajtincset szenvedélyes csókban részesített. – Ígértél nekem valamit. – vigyorgott, amitől teljesen zavarba jöttem. Aztán valami megváltozott és a pólóját feltűrve végig csókoltam a mellkasát, amin az izmok finoman domborodtak ki. Az ígéret szép szó... Engedelmesen megemelte a karjait, hogy megszabadíthassam a felső ruházatától, minden mozdulatot egy újabb apró csók követett. Végül már szégyentelenül haladtam lefelé, le egészen a nadrágja széléig. Sikeresen megszabadultam attól is, mire kapkodóvá váló lélegzetvételei töltötték meg a szobát. Meztelenül állt előttem, a szemeiben vad tűz lobogott, de nem vette át az irányítást. Hagyta, hogy simogassam és felfedezzem a testét. Sóhajokkal erősítette meg az ujjaim hatását, aztán egy hirtelen mozdulattal lesöpörte a kezem magáról és mire észbe kaptam, már a talpamra is állított, hogy aztán gyors tempóban megszabadíthasson a ruháimtól és végig csókolhasson a gerincem vonalán, miközben az egyik tenyerét finoman a mellemre simította. Az érintéseitől elállt a lélegzetem. Nem kapkodott, de mégis volt valami sürgető a mozdulataiban. A farka keményen simult a hasfalamnak, mikor szembe fordított magával, hogy végig pásztázhasson. Istennőnek éreztem magam abban a pillanatban, ugyanis a csodálat a szemeiben ezt közvetítették felém, hogy nincs nálam szebb nő a világon. Ismét megfordított, hogy háttal legyek neki és így lökött óvatosan a kanapéra, ahol mindenfajta habozás nélkül a lábam közé nyúlva finoman végigsimított rajtam, erre egy ismeretlen hang hagyta el torkomat, amit ismét mély csókkal pecsételt meg. Ez volt a kettőnk közötti egyezség kezdete, aminek alappillére a kölcsönös észvesztő szerelem és bizalom. Egyetlen gyors lökéssel, teljesen kitöltötte a testem, amitől a csókunk nyögdécseléssé alakult. Az ujjaim a kanapé háttámlájába fúródtak, a körmeimmel szaggattam az anyagot, kapaszkodót keresve a gyors, már-már durva lökések közben. Alig kellett pár perc ahhoz, hogy a csillagokig repítsen és velem szárnyaljon ő is az égig. Nem emlékeztem, hogy keveredtünk le a szőnyegre, de akár a konyhakövön is feküdhettünk volna, annyira boldog voltam. Csak a szívem dobogását hallottam, ahogy a fülemet szaggatja, meg az ő halk sóhajait. Teljes elégedettséggel nyomott el az álom.

Reggel enyhe másnaposságomra rányomta a bélyegét csörgő telefonom hangja. Az amúgy kedvenc számom bántotta a fülemet. Felültem és akkor tudatosult, hogy még mindig a puha szőnyegen heverünk. Kikászálódtam a pokróc alól és kiszedtem táskám aljáról a készüléket. Apám volt a hívó fél.

-Ciao mio padre – szóltam bele csilingelő hangon, majd kicsattantam a boldogságtól, egészen fél másodpercig.

-Sei normale bambina? (Normális vagy kislányom?) – üvöltötte le a fejem a hangszórón keresztül. El kellett tartsam a fülemtől, hogy ne süketüljek meg.

-Sosem voltam az, de most mit tettem? –sóhajtottam lemondóan.

-Nem elég, hogy magadba bolondítod azt a szegény szlovén gyereket, de még verekedésig is fajul a dolog!

-Apa, nem tehetek róla, hogy Damiano... - védtem volna meg magam.

-Ne gyere a kifogásokkal! A David gyerek igazán nem érdekel. Sem az ő, sem pedig a te hírnevednek nem tesz jót az ilyen hírverés. Arról már ne is beszéljünk, hogy éppen a válogatott mérkőzések előtt kell ilyen baromságokba keveredned, ezzel engem is porig alázva a sajtó előtt! – Csendben hallgattam a dühkitörést és úgy éreztem, sosem lesz vége. – Legalább rám lennél tekintettel! Pár éve már eljátszottuk ezt, azt hittem kinőtted. Az Isten szerelmére, ezért hagytam, hogy elköltözz.

-Damiano provokálta Blazicot és csak akkor fajult el a dolog, mikor a kedvenc volt sógorod – itt már köptem a szavakat. – engem kezdett szorongatni!

-Felnőttek módjára is el lehet intézni a problémákat. – fújta ki a levegőt. Hallottam a hangján, hogy nem tetszik neki az én szemszögem és már inkább a volt barátomra mérges.

Még mielőtt megszakíthattuk volna a vonalat, egy másik készülék is zörögni kezdett. Miha morgolódva kívánt jó reggelt. Elköszöntem apámtól és leültem mellé a földre. Hallani lehetett, hogy ő is ugyanazt a fejmosást kapja, amit én pár perccel ezelőtt, csak őt éppen az edzője osztotta irgalmatlanul. Miután letették, komoly fejjel bámult rám.

-Neked mit mondott Rebrov? – rágcsáltam a számat idegességemben. Az internetre sem mertem felmenni, annyira féltem, hogy minden második cikk rólunk szól majd. Nem elég, hogy tegnap hoztuk nyilvánosságra a kapcsolatunkat, de rögtön egy negatív hírveréssel együtt.

-Minden rendben lesz. – tárta ki a karjait, nekem pedig igen nagy szükségem volt az ölelésére. Csak miután együtt lezuhanyoztunk, felöltöztünk és elbúcsúztunk a pizzéria bejáratánál, akkor jöttem rá, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Kikerülte a gyönyörű mosolyával és csillogó szemeivel a válaszadást.

Belépve a pizzériába a második hideg zuhannyal kellett szembesülnöm és még csak délelőtt kilenc óra volt. Maga az ördög támasztotta a pultot, kávéját kevergetve. Kisugárzására minden ablaknál ülő nő reagált és összesúgtak a háta mögött. Természetesen hallotta őket és kis mosollyal a szája szélén kacsintott rájuk. Jól ismertem ezeket a mozdulatait, hiszen évekig figyeltem, ahogy mellettem zsongatja a rajongóit. Imádta, ha imádták.

-Il mio amore! – vett észre és közelíteni kezdett felém. Elkapott a pánik. Tudtam, hogyha a bűvkörébe von, onnan nincs menekvés. Hiába szerettem másik férfit, mégis olyan hatással volt az ember lányára, akár egy mágus.

-Ne gyere a közelembe! – emeltem fel a kezem, mintha megvédhetne bármitől is. – Minden a te hibád. Fogd meg a csontos hátsódat és takarodj vissza Olaszországba a groupie-jaidhoz! Minek kellett ide jönnöd? Miért kell romba döntened az életem állandóan?! Te ezt élvezed? Végre megint boldog voltam, erre felbukkansz és rommá égetsz mindent. Mérgező vagy Damiano! Mikor fogod már fel?

Nem szép, mikor minden tönkremegy.