HUSZONNEGYEDJÉRE ráztam meg a fejem, de ő mégis ott ült mellettem és féloldalas mosollyal az arcán figyelt. Törökülésbe vágtam magam, de nem szólt egy szót sem. Csodálatos szemeivel pásztázta a mozdulataimat. Picit oldalra fordította a fejét és úgy várta, hogy megszólaljak.
-Hagyj békén. – morogtam neki.
-Nem is hiányoztam? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét és egy aprót csücsörített.
-Nem vagy igazi. – kezdtem gyűrögetni a hófehér lepedőt remegő ujjaim között.
-Olyan igazi vagyok, mint te. – fogta meg a kezem, mire elmúlt a remegés. Felnéztem a barna szemekbe. Éreztem az érintését.
-Meghaltál Damiano. – suttogtam magam elé.
-Attól még nem tűntem el. Örökké itt maradok veled. Bármikor beszélgethetünk, ha szükséged van rám. – vonta meg a vállát lezseren.
-Már rég nincs rád szükségem! – emeltem meg a hangom és szúrós pillantást küldtem felé.
-Te is tudod, hogy hazugság. Sokat bántottalak, de ettől még örökké szeretni fogsz, ahogy én is.
Behunytam a szemem és igyekeztem nem sírni. Valami baj lehetett az agyammal, ha a halott exemmel fecsegek egy kórteremben. Reméltem, hogy eltűnik, de nem így lett. Mire újra kinyitottam, már az ablaknál ácsorgott és bámult kifele az udvarra.
-Nézd milyen boldogok. – Hangja most másabb volt, mint az előbb. – Legalább annyira, mint mi lehettünk volna, ha nem öltél volna meg!
A kijelentésére végig futott a hideg a hátamon. Már nem a kedves része állt előttem, hanem az, aki sorozatosan összetörte a szívem.
-Nem öltelek meg. – győzködtem erőtlenül.
-Te is tudod, hogy hazugság. Az egész a te hibád volt. Nem elég, hogy a szüleim, de Alessia sem fogja neked soha megbocsátani ezt amore. Velem együtt őt is elveszítetted.
Vészesen közelített felém és erős ujjaival elkapta az államat.
-Soha nem leszel boldog. Annak a focistának volt annyi esze, hogy jó messzire elkerült, mielőtt rá zuhant volna egy zongora. Gyilkos vagy amore.
-NEM! – löktem el magamtól.
Eközben, amit nem érzékeltem, hogy két ápoló berohant és minden erejüket bevetve lefogtak. A tenyerem vérzett, ugyanis sikeresen levertem az asztalt díszítő vázát, telis-tele zöld-fehér rózsákkal. Amikor sikerült ártalmatlanítani, az ágyhoz kötöztek, míg végig üvöltöttem a saját poklomban az egyénire szabott démonommal. A szíjakat erősen ráhúzták a csuklóimra, majd egy tűvel éppen annyi nyugtatót fecskendeztek a vénáimba, hogy az izmaim elernyedjenek. Ellátták a tenyerem, majd magamra hagytak. Üveges tekintettel meredtem a falnak támaszkodó alakjára. Gonoszul mosolygott rám.
„Ébredj mia stella!" – suttogta egy rég nem hallott hang. Nem akartam kinyitni a szemem, mert rettegtem, hogy eltűnik. Látni szerettem volna. Annyira rég volt már...
-Anya? – kérdeztem a párnába dörmögve, könnyeimmel küszködve.
-Itt vagyok veled. – simított végig a homlokomon. Szédülő fejjel ültem fel, hogy lássam amint az ágyam mellett guggol mosolyogva.
-Hogy kerülsz ide? Hová tűnt Damiano? – rezzentem össze a képzelt emlékek hatására.
-Már elment. Ugye te is tudod, hogy nem valóság volt... - ült fel mellém a matracra.
-Tudom, persze. – bámultam a szoba másik felébe. Gőzöm sem volt már mi a valóság és mi a képzelet.
-Vésd az eszedbe kislányom, hogy el kell engedned. Nem a te hibád volt, ő döntött úgy, hogy eldobja az életét. Megadtad neki az esélyt, de nem élt vele. Később útjára engedted. Az ő gyengesége, hogy képtelen volt értékelni téged.
-Ha nem megyek férjhez... - nyeldestem a könnyeimet.
-Akkor más miatt kattant volna be. Ne okold magad.
Csak a számat rágcsáltam és úgy játszadoztam a párnámmal.
-Miért vagy itt? – néztem anyám mosolygó arcára. Olyan volt, mint amire emlékeztem. Kipirult arcú, meleg tekintetű és az illata sem változott semmit.
-Mert szeretném, ha visszatérnél a valóságba. Túl sok mindenki aggódik érted. Apádnak szüksége van rád, ahogy Alessiának is. Nem mellesleg úgy tudom, hogy vár téged egy igen jóképű férfi.
-Férjnél vagyok, egy olyan emberhez mentem hozzá, aki óvott és védett, végül ő maga verte ki belőlem a szart is.
-Ez igaz. Viszont nem róla beszéltem, hanem arról az emberről, aki most is az ágyad mellett alszik kimerülten egy fél napos edzés után. Valakiről, aki minden szabad percét itt tölti és fogja a kezed, még ha észre sem veszed. Egy férfi, aki tényleg, szívből szeret téged. Ha magadért nem is, de Ő érte össze kell szedned magad és...
-Ne hallgass rá! Csak el akar tőlem szakítani. Végre együtt lehetnénk. – toppant be Damiano alakja az ajtón.
-Nem akarok veled lenni! – üvöltöttem az arcába.
-Akkor miért beszélgetünk még mindig? – paskolta meg a kezem. Ledöbbenve söpörtem odébb az ujjait és annyit suttogtam:
-Nem tudom... egyáltalán nem tudom.
Puha ujjak érintése az arcomon. Az előttem hajoló fáradt és aggodalommal teli szemek olyan hatást gyakoroltak rám, mintha akkor láttam volna őket először. Tenyere az arcomra simult és teljesen ledöbbent, mikor megszólaltam.
-Miha... - Csak ekkor vettem észre, hogy a könnyeimet törölgeti.
-Ébren vagy. Visszatértél! – nézett rám megütközve és mindenféle figyelmeztetés nélkül ölelt magához minden erejével. A nyakába fúrtam az orrom és próbáltam minél többet magamba szívni az illatából.
Ki tudja meddig maradtunk így, mikor torkát megköszörülve picit odébb húzódott.
-Hiányoztál. –Fürkésztem egy darabig borostás arcát és úgy tettem fel a kérdést.
-Meddig voltam távol?
Lehajtotta a fejét és hosszúra nyúló pillanatig gondolkodott mit mondjon, végül megtörten suttogta a választ.
-Másfél hónapja történt az összeomlásod.
Teljesen ledöbbentem. Nekem nagyjából pár napnak tűnt az egész. Helyette elveszítettem 1,5 hónapot az életemből, szellemek társaságában.
-Végig itt voltál velem? – suttogtam.
-Amikor tudtam jöttem. Sok volt a dolgom, szervezzük az esküvőt, de Davide is sűrűn meglátogatott. – vallotta be és várta a reakciómat.
A neve említésére képek ugrottak a szemem elé. Ököl, fájdalom és egy megvadult tekintet. Nyomás nehezedett a mellkasomra és alig kaptam levegőt.
-Soha többé nem akarom látni. – ültem volna fel lihegve, de a rengeteg fekvéstől elhagyott minden erőm és visszabicsaklottam. Ijedten nyúlt a párna után és megigazította mögöttem, majd a kezembe adott egy pohár vizet. Miután ittam pár kortyot, jobban lettem. Enyhült a pánikroham.
-Nem vallotta be, de egyértelmű volt, hogy megvert. Mivel nem tudtam rábizonyítani és tagadott mindent, nem akartam elpáholni, viszont a reakciódból ítélve egyértelmű, hogy már megtehetem. –villant a szeme dühösen, engem mégis lekötött a mondatának másik fele. Esküvő? Kinek az esküvője? Miha meg fog nősülni? Tényleg... van egy menyasszonya, akivel boldog és akit el fog venni feleségül. Miért is csodálkozom? Én is házas vagyok és ez így tökéletes...
-Ne foglalkozz vele, kérlek. Szervezd az esküvődet. Szeretném, ha boldog lennél és hálás vagyok, amiért mellettem voltál. Én is visszamegyek a férjemhez és minden rendben lesz. – fújtam ki a tüdőmben ragadt levegőt fájdalmasan.
-Mia... - nyúlt a kezem után, de elhúztam és megsimítottam az arcélét.
-Szeretlek Miha Blazic, mindig is foglak, de egy törött játék a kukába való és nem akarom, hogy miattam menjen tönkre az életed.
Nem szép, mikor mellbe vág a valóság.
YOU ARE READING
Piros Lap (Befejezett)
Fanfiction"Nem szép, mikor focistával ír az ember lánya történetet."
