Piros Lap (Befejezett)

14. fejezet

TIZENNEGYEDIK rövidnél járhattam nagyjából, miközben próbáltam tökéletesen komoly fejet vágva odafigyelni Gigio mondadójára. A srác piros szemekkel, mutogatta az Alessiával váltott üzeneteit. Annyit voltam képes felfogni az elmondottakból, hogy mostanában alig beszélnek és a lány megváltozott. Attól retteg, hogy el fogja hagyni. Nem igazán tudtam mit felelni, ugyanis alig érdeklődtem barátnőm magánélete után az utóbbi időben. Elkapott a melankólia és magamba fordultam fél pillanat alatt. Rossz barát vagyok, aki csak a saját szarjával volt elfoglalva és meg se kérdeztem tőle, hogy van. Elhatároztam, hogy a továbbiakban ez változni fog és reggel első dolgom lesz felhívni lila hajú barátnőmet.

-Annyira örülök, hogy itt vagy! – Ölelte át a vállam Riccardo. Orsolini szintén a Bologna játékosa volt, pár éve szerződtette a klub csatár posztra, de mi már tizenéves korunk óta ismertük egymást. Rajongott apámért.

-Ric, ha tovább szorongatsz, le foglak hányni. – nevettem fel és kibújtam a karja alól. Képtelen voltam elviselni másik férfi érintését a testemen. Egyszer talán ez is elmúlik.

-Akkor nem kéred a sörödet? – vonogatta szemöldökét kajánul Nicola Sansone, aki szintén csatár posztot töltött be a már említett klubnál.

-Hozzá mersz nyúlni, kiheréllek. – kacsintottam a srácra.

Az asztalnál még páran ücsörögtek, akik közül nem mindenkivel voltam tisztában. Volt aki hozta a barátnőjét is, de velük megpróbáltam nem foglalkozni. Kifejezetten zavartak a csókok és apró érintések. Inkább a poharam után nyúltam, ami már kiürült.

-Táncolunk? –löktem oldalba Ádit. Felkapta a fejét és rémült arckifejezését látva, inkább nevetve ott hagytam. Ezek szerint hiába volt aranylábú a pályán, a táncparkettől rettegett. Első utam a pult felé vezetett, ahol rendeltem magamnak még egy sört.

-Az úr fizeti. – hajolt oda hozzám a pultos csaj és egy mindentudó mosoly keretében a pult vége felé biccentett. Feltűnően szemügyre vettem a férfit. Kiállása olyan volt, akár egy barbáré, de tartásában volt valami arisztokratikus. Világos V kivágású pólót és rövid farmernadrágot viselt. Arca kissé mérgesnek tűnt, de fekete haja, borostával borított erős csontozatú állkapcsa és hegyes orra rettentő férfiassá tették. Aztán rám mosolygott. Alkohollal teli gyomrom bukfencet vetett. Ritka vonzó egy egyednek tűnt. Természetesen nem dobogtatta meg a szívem, egyszerűen csak a vérkeringésemre hatott. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat és megemelve a poharat köszöntem neki. Ennyire várt, majd elindult felém. Léptei veszélyesek voltak, amiket a körülötte lévők is észleltek, mert egy emberként nyílt előtte szét a tömeg, míg oda nem ért mellém. Nem ült le, csak lezseren megtámasztotta a pult márványlapját és olaszul köszöntött.

-Buonasera bella! – Hangjától végig futott a hideg a gerincemen.

-Köszönöm az italt. – mosolyogtam rá.

-Én pedig köszönöm cserébe a táncot. – tartotta elém a tenyerét. Összeszűkítettem a szemem, míg elgondolkodtam mégis mi bajom lehet egyetlen táncból. Arra jutottam, hogy semmi és apró mosollyal kezébe csúsztattam a sajátomat. Felemelt fejjel húzott a parkett közepére, ahol aztán derekamnál fogva magához vont és billegni kezdtünk a lassú ütemű zenére. Az illata valami fantasztikus volt, ahogy a kisugárzása is, mégis akarva akaratlanul elkezdtem magamban összehasonlítgatni Blaziccal. Alacsonyabb volt nála és zömökebb. Szemei és hajszíne sötét, míg Miháé kék és világos. Az egyik bőre barna, a másiké fehérebb. Szöges ellentéte volt annak az embernek, akinél a szívemet hagytam.

Éppen ez kellett nekem, hogy megfeledkezzem róla.

-Hogy hívnak szépségem? – búgta a fülembe, amivel sikeresen megbabonázott.

-Mia vagyok. – válaszoltam és vártam, hogy ő is bemutatkozzon, de nem tette. Egy mosollyal nyugtázta a nevem és tovább táncolt. Arra lettem figyelmes, hogy lassanként közeledik felém és már az arcomat simogatja a légzése. Tudtam, hogy mit szeretne, mire egyik pillanatról a másikra szédülni kezdtem. Elkapott a pánikroham és a hányinger. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy pólója helyett éppen a cipőjét hányjam sikeresen telibe. Megpróbálta megfogni a karomat, hogy segíthessen, de nem törődve a jóképű idegennel, elbotorkáltam a tömegen keresztül amerre a társaságunk asztalát sejtettem.

-Miért sírsz? – tűnt fel a látómezőmben Ádám és hangjából aggodalom csengett. Fel sem tűnt, hogy sírok, az arcomhoz kaptam. Ujjaim végét vizsgálgatva bámultam a könnyeimet.

-Menjünk innen. –kértem rekedten, mire nem kérdezősködött tovább, szimplán hazaszállított.

A lakásomba érve ismét a mosdóban kötöttem ki, a WC kagyló fölé görnyedve. Ő csak karjait összefonva támasztotta az ajtófélfát és komoly pofát vágva csóválta a fejét.

-Mit itatott veled Lanzafame? – kérdezte.

-Kicsoda? – köhögtem felé.

-Davide Lanzafame, akivel táncoltál. – magyarázta. Remek, a nevét legalább már megtudtam.

-Csak még egy sört. – ültem le a földre és nekidőltem a kádnak, ami hideg volt, de kifejezetten jól esett.

-Mit akart tőled? – sóhajtott fel és lehuppant mellém a kilépő szőnyegre.

-Semmit, csak egy táncot. – vontam meg a vállam, de nem számoltam be a majdnem csókról.

-Ugye tudod, hogy ő is focista? – Lehunytam a szemem és megcsóváltam a fejem. Hát persze! Mi más lenne? – Na, szedd össze magad és öltözz át. – pattant fel, majd hozzám vágta a szennyestartó fedelére rakott alvós Fradi pólómat. Magamhoz szorítva kezdtem keserves zokogásba. Mit gondoltam? Egy iszogatós este és majd minden elmúlik egycsapásra? Nem így működik.

Ádi visszatelepedett mellém és hagyta, hogy a vállára borulva sírjak.

-Fel akarom hívni. Csak hagy halljam a hangját. – hüppögtem. – Annyira hiányzik.

-Tudom drágám. – simogatta a hátamat. – De jobb lesz így. Te meghoztad ezt áldozatot, el fog múlni idővel.

-Tegnap este majdnem felhívtam Damiano-t. – vallottam be hirtelen. Nagyon szégyelltem magam, de az alváshiány, a folyamatos bőgés, magány és minden egyéb annyira kicsinált, hogy az egyetlen emberhez rohantam volna, aki régen a bástyám volt. Végül Akhilleusz lelökte a telefonom az ágyról, amit én egy jelnek vettem és nem tettem meg. Tudtam, hogy hálás lehetek neki.

-Figyelj, mi itt leszünk neked. Tovább kell lépned és segíteni fogunk, de nem fog menni egyről a kettőre. Kezdjük azzal, hogy végre kialszod magad rendesen. Utána holnap megadom Lanzafame telefonszámát. – kacsintott és felhúzott álló helyzetbe.

-Itt maradsz éjszakára? – pislogtam rá könyörögve. Képtelen lettem volna egyedül maradni saját magammal.

-Persze, legalább el tudom venni a mobilodat, ha véletlenül hülyeséget akarnál csinálni. – vigyorodott el, majd egyedül hagyott, hogy tényleg összevakarhassam magam.

Csak bámultam a tükörben lévő sápadt képet, fáradt volt és megtört. Arca beesett és csontos, szemeiből eltűnt a csillogás, mint egy zombi. A saját lelketlen porhüvelyemmel szemeztem a tükröződő felületen, ami megrémisztett. Teljesen eltűntem és nem tudtam a folyamat visszafordítható lesz e valaha.

Nem szép, mikor meghalnak a lányok.